Monsieur Sarkozyt nem véletlenül hívják hiperelnöknek. Mindenhol ott van, a gazdasági, politikai, közéleti lapok címoldalán, a hírekben, a közbeszédben, a mindennapi életben. Lendületének megfelelően, a 2007-es elnökválasztáson sikerre vitt programja sem szűkölködik ambiciózus tervekben, javaslatokban. A „szakítás” („rupture”) jelzővel fémjelzett program reformok tömegét indítványozza elő, melyek átfogják a szociális rendszert, a felsőoktatást, a bevándorláspolitikát, hogy csak a legnagyobbakat említsük.
A kiterjedt szociális háló és állami szektor hatalmas terheket ró az államháztartásra – a kiadások mintegy 75%-át adja. Ezen a ponton már régóta esedékes volt egy gyökeres átalakítás, szemléletváltás. Annál is inkább, mivel az Európai Bizottság 2010-re előirányzott deficitcsökkentési programjának megfelelően komoly feladatok hárulnak Franciaországra.
Sarkozy jelmondata itt mindennél jobban érvényre kerül: „többet dolgozni, többet keresni”. Jelenleg a törvényben megfogalmazott, 35 órás munkahét a legalacsonyabb egész Európában. Ennek lassító hatása van a gazdaságra, mivel az emberek nem keresnek eleget, vásárlóerejük alacsony. Sarkozy nem növelné a kötelező munkaórák számát, de a pluszórákat 25%-os bérnöveléssel honorálja, mely mentes az adóktól és a járulékoktól.
Kézenfekvő a kiterjedt állami szektor karcsúsítása- főleg az állami vasút (SNCF), városi közlekedés (RATP) dolgozóinak privilégiumait készülnek megnyirbálni. (Ezen csoportok, bár erős szakszervezeti mozgalommal bírnak, tényleges létszámukban elenyészők a jóléti állam előnyeit élvező nagyobb csoportokkal szemben - például a nyugdíjasok, akik a szavazók mintegy harmadát adják.) Jelenleg közlekedésben dolgozóknak a többi munkavállalóval szemben nem 40, hanem 37.5 évig kell nyugdíjjárulékot fizetniük, a szintén kiváltságokkal rendelkező állami nyugdíjpénztárba. (A vasutasok már 50 évesen nyugdíjba mehetnek, 25 év munkaviszony után.) Ez a rendszer évi 5 milliárd eurójába kerül az államnak.
Sarkozy programjának másik prioritása a felsőoktatás és a kutatás modernizálása. Ezen a téren is már régóta esedékesek a változtatások. A fő gond a sok egyetemista (nyílt belépés az egyetemekre érettségi után) egy olyan képzési rendszerben, mely nincs hozzáigazítva a piac igényeihez, továbbá az egyetemek túlságosan szűk mozgástere az oktatási minisztérium mindenhatóságával szemben- jelenleg itt dőlnek el a gazdasági és szakmai kérdések is, majd a döntést delegálják az egyetemekhez.
Sarkozy ezzel szemben a 2007 augusztusában (még a tanévkezdés előtt) elfogadott törvényben nagyobb autonómiát ad az egyetemeknek szakmai téren, növeli a költségvetésüket. A legtöbb kritika a szelekciós rendszer bevezetését éri: a masterképzésben részt venni szándékozóknak a bachelor diploma megszerzése után felvételi vizsgát kéne tenniük, hogy folytathassák tanulmányaikat. Ez többek szerint megfosztaná a közepes tanulókat (akik később kiváló eredményeket is elérhetnek az őket érdeklő területen) a felsőfokú diploma megszerzésének lehetőségétől. További kifogás a reformmal kapcsolatban, hogy a magántőke az egyetemeket egymás konkurenseivé változtatná, profitorientált piaci mechanizmusok vennék át az irányítást az oktatási rendszerben, melynek elsősorban szociális alapokon (mindenekelőtt az esélyegyenlőségen) kéne nyugodnia.
A régi francia hagyományokat követő, 2007 őszi kiterjedt sztrájksorozat, melyben részt vettek az SNCF, RATP dolgozói, a repülőtéri alkalmazottak, a diákok, a közszféra alkalmazottai (tanárok, bírók) sem rettentette el a reformoktól a köztársasági elnököt: "Franciaországnak reformokra van szüksége, hogy szembenézzen a világ kihívásaival. Túl régóta halogatjuk ezeket az intézkedéseket.” A közvéleménykutatások szerint a társadalom többsége nem ért egyet a munkabeszüntetéssel, főleg ami a közlekedési alkalmazottakat illeti- ez a tény tovább erősítheti köztársasági elnök magabiztosságát a sztrájkolókkal szemben.
A bevándorláspolitika az, ami a leginkább számot tart külföldi érdeklődésre. Volt belügyminiszterként a kérdést jól ismerő Sarkozy nem hagyott kétséget a jövőben követendő irányvonalat illetően. Keményen fellép az illegális bevándorlás ellen, megnehezíti a családegyesítésen alapuló bevándorlást, meg kívánja válogatni a Franciaországba betelepülni vágyókat: egyfajta brain-drain-t alkalmazva, a képzett szakemberek, felsőoktatásban részt venni kívánók számára megkönnyíti a betelepülést, integrációjukat a társadalomba.
Ugyanakkor, szakítva az évszázados francia hagyománnyal, mely szerint a szekularizáció, az állam és az egyház szétválasztása az egyik alapelve a köztársaságnak, bele kíván szólni a vallási közösségek életébe. A második legnagyobb vallási közösséggel, a muszlimokkal való párbeszédet komolyan veszi, szorgalmazza integrációjukat a francia társadalomba, ezzel egyfajta francia karaktert akar adni a vallásnak. Állami támogatást kíván juttatni a közösségek szervezésére, hogy azok ezáltal is kevésbé függjenek idegen országoktól.
Kérdés az, hogy a kezdeti lendület kitart-e a reformok végrehajtásához szükséges ideig, vagy megtorpan a társadalmi ellenállás miatt. Az őszi események fokozatos elcsendesülése reményt adhat jövőre nézve, hiszen amiben a franciák elsöprő többsége egyet értett a választásokkor az az volt, hogy Franciaországnak változásra van szüksége.
A kiterjedt szociális háló és állami szektor hatalmas terheket ró az államháztartásra – a kiadások mintegy 75%-át adja. Ezen a ponton már régóta esedékes volt egy gyökeres átalakítás, szemléletváltás. Annál is inkább, mivel az Európai Bizottság 2010-re előirányzott deficitcsökkentési programjának megfelelően komoly feladatok hárulnak Franciaországra.
Sarkozy jelmondata itt mindennél jobban érvényre kerül: „többet dolgozni, többet keresni”. Jelenleg a törvényben megfogalmazott, 35 órás munkahét a legalacsonyabb egész Európában. Ennek lassító hatása van a gazdaságra, mivel az emberek nem keresnek eleget, vásárlóerejük alacsony. Sarkozy nem növelné a kötelező munkaórák számát, de a pluszórákat 25%-os bérnöveléssel honorálja, mely mentes az adóktól és a járulékoktól.
Kézenfekvő a kiterjedt állami szektor karcsúsítása- főleg az állami vasút (SNCF), városi közlekedés (RATP) dolgozóinak privilégiumait készülnek megnyirbálni. (Ezen csoportok, bár erős szakszervezeti mozgalommal bírnak, tényleges létszámukban elenyészők a jóléti állam előnyeit élvező nagyobb csoportokkal szemben - például a nyugdíjasok, akik a szavazók mintegy harmadát adják.) Jelenleg közlekedésben dolgozóknak a többi munkavállalóval szemben nem 40, hanem 37.5 évig kell nyugdíjjárulékot fizetniük, a szintén kiváltságokkal rendelkező állami nyugdíjpénztárba. (A vasutasok már 50 évesen nyugdíjba mehetnek, 25 év munkaviszony után.) Ez a rendszer évi 5 milliárd eurójába kerül az államnak.
Sarkozy programjának másik prioritása a felsőoktatás és a kutatás modernizálása. Ezen a téren is már régóta esedékesek a változtatások. A fő gond a sok egyetemista (nyílt belépés az egyetemekre érettségi után) egy olyan képzési rendszerben, mely nincs hozzáigazítva a piac igényeihez, továbbá az egyetemek túlságosan szűk mozgástere az oktatási minisztérium mindenhatóságával szemben- jelenleg itt dőlnek el a gazdasági és szakmai kérdések is, majd a döntést delegálják az egyetemekhez.
Sarkozy ezzel szemben a 2007 augusztusában (még a tanévkezdés előtt) elfogadott törvényben nagyobb autonómiát ad az egyetemeknek szakmai téren, növeli a költségvetésüket. A legtöbb kritika a szelekciós rendszer bevezetését éri: a masterképzésben részt venni szándékozóknak a bachelor diploma megszerzése után felvételi vizsgát kéne tenniük, hogy folytathassák tanulmányaikat. Ez többek szerint megfosztaná a közepes tanulókat (akik később kiváló eredményeket is elérhetnek az őket érdeklő területen) a felsőfokú diploma megszerzésének lehetőségétől. További kifogás a reformmal kapcsolatban, hogy a magántőke az egyetemeket egymás konkurenseivé változtatná, profitorientált piaci mechanizmusok vennék át az irányítást az oktatási rendszerben, melynek elsősorban szociális alapokon (mindenekelőtt az esélyegyenlőségen) kéne nyugodnia.
A régi francia hagyományokat követő, 2007 őszi kiterjedt sztrájksorozat, melyben részt vettek az SNCF, RATP dolgozói, a repülőtéri alkalmazottak, a diákok, a közszféra alkalmazottai (tanárok, bírók) sem rettentette el a reformoktól a köztársasági elnököt: "Franciaországnak reformokra van szüksége, hogy szembenézzen a világ kihívásaival. Túl régóta halogatjuk ezeket az intézkedéseket.” A közvéleménykutatások szerint a társadalom többsége nem ért egyet a munkabeszüntetéssel, főleg ami a közlekedési alkalmazottakat illeti- ez a tény tovább erősítheti köztársasági elnök magabiztosságát a sztrájkolókkal szemben.
A bevándorláspolitika az, ami a leginkább számot tart külföldi érdeklődésre. Volt belügyminiszterként a kérdést jól ismerő Sarkozy nem hagyott kétséget a jövőben követendő irányvonalat illetően. Keményen fellép az illegális bevándorlás ellen, megnehezíti a családegyesítésen alapuló bevándorlást, meg kívánja válogatni a Franciaországba betelepülni vágyókat: egyfajta brain-drain-t alkalmazva, a képzett szakemberek, felsőoktatásban részt venni kívánók számára megkönnyíti a betelepülést, integrációjukat a társadalomba.
Ugyanakkor, szakítva az évszázados francia hagyománnyal, mely szerint a szekularizáció, az állam és az egyház szétválasztása az egyik alapelve a köztársaságnak, bele kíván szólni a vallási közösségek életébe. A második legnagyobb vallási közösséggel, a muszlimokkal való párbeszédet komolyan veszi, szorgalmazza integrációjukat a francia társadalomba, ezzel egyfajta francia karaktert akar adni a vallásnak. Állami támogatást kíván juttatni a közösségek szervezésére, hogy azok ezáltal is kevésbé függjenek idegen országoktól.
Kérdés az, hogy a kezdeti lendület kitart-e a reformok végrehajtásához szükséges ideig, vagy megtorpan a társadalmi ellenállás miatt. Az őszi események fokozatos elcsendesülése reményt adhat jövőre nézve, hiszen amiben a franciák elsöprő többsége egyet értett a választásokkor az az volt, hogy Franciaországnak változásra van szüksége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése