A hét hírei

• Amerikában folytatódik az elnökválasztási kampány:

miközben a republikánus oldalon McCain a konzervatív szavazatokat probálja megszerezni,

demokrata oldalon továbbra is Obama vezet -- bár a küzdelem még távolrol sem dőlt el, Clinton egyre idegesebb.

• Az Europai Parlament jóváhagyta az EU reformszerződését...

...ami az ír szavazáson még elbukhat.

• Oroszországban Március 2-án választásokat rendeznek.

• Úgy tűnik Japán nem hoz létre szuverén vagyonalapot.

• Internetkábelek szakadtak el a Közel-Keleten.

Rejtélyes Internetkábel-szakadások a Közel-Keleten

Továbbra sem zárható ki, hogy szabotázs okozta azt az öt tengeralatti kábelszakadást a Közel-Keleten, amely napokra fennakadást okozott a térség országainak Internet-elérésében.

Január 30. és február 6. között a Közel-Keleten öt tengeralatti üvegszálas kábel is meghibásodott, ezzel több száz millió ember maradt Internet-elérés nélkül, egyes országokban csak napok múlva állt helyre a teljes Internet-szolgáltatás. A leginkább érintett államok közé tartozik Algéria, Egyiptom, Szaúd-Arábia, India és Pakisztán. Azokat a híreket, miszerint Iránban is elérhetetlenné vált az Internet, később cáfolták.

Az öt kábelszakadás közül kettő Alexandria partjainál történt, egy Katar partjainál, egy Omán és az Egyesült Arab Emirátusok között, az ötödik kábelszakadás tényét pedig végül cáfolták.

Az üvegszálas kábelek meghibásodásai mindennapos eseménynek számítanak, átlagosan háromnaponta fordul elő hasonló kábelszakadás. Az internet-szolgáltatók ilyenkor azonnal más útvonalakra terelik a net-forgalmat, illetve azonnal elindulnak a speciálisan kábelcserékre kialakított javítóhajók, amelyekből világszerte huszonöt is készenlétben áll. A Közel-Keleten azonban a gyors egymásutánban meghibásodó kábelek több találgatásra is alapot adtak, gyorsan terjedni kezdtek a különböző elméletek, melyek közül sok már az összeesküvés-elméletek határát súrolta.

Az ENSZ egyik szakosított szervének, az International Telecommunication Unionnak fejlesztési igazgatója, Sami al-Murshed a napokban azt nyilatkozta az AFP-nek, hogy a helyszínre érkező hajók, amelyek a javításokat végezték, megvizsgálták a meghibásodott kábelszakaszokat, és ezek alapján továbbra sem zárható ki annak a lehetősége, hogy szabotázs állhat a kábelszakadások hátterében. Hozzátette, hogy sokan kételkednek abban, hogy arra járó hajók horgonyai okozhatták esetleg a szakadásokat, mint azt korábban feltételezték, hiszen a kábelek nagy mélységekben fekszenek, távol a hajózási útvonalaktól.

Az Omán közeli kábelszakadás helyszíne közelében ugyan találtak egy közel hattonnás hajóhorgonyt, ez azonban önmagában nem bizonyíték semmire.

A kábelszakadások magyarázatára 3 elmélet is született a blogoszférában: az egyik az Al-Kaidának tulajdonítja a kábelek elvágását, amellyel azt a célt érhették volna el, hogy a térség országaiban megszüntetik az Internet-hozzáférést - ezzel is csökkentve a nyugati befolyást. A másik feltételezés szerint az akció Irán ellen irányult volna, és egy esetleges hadművelet előkészítő lépése lett volna vagy az iráni olajtőzsde elleni támadásnak lett volna része. A harmadik feltételezés számít a legelterjedtebbnek - és ez az, amelyik a mai napig is érvényes teóriának tűnik: eszerint az amerikai hadsereg lehallgató-berendezéseket helyezett el a kábeleken. Szóba került az USS Jimmy Carter nevű tengeralatjáró, amely alkalmas hasonló feladatok elvégzésére. Felmerült az a lehetőség, hogy a kábeleket két helyen vágták el, és miközben az egyik szakadást a szolgáltatók megtalálták és megkezdték a javítást, addig az amerikai tengeralattjáró az üzemen kívüli kábel bármely más pontján észrevétlenül helyezhetett el lehallgatóberendezéseket.

Bizonyítékot tehát egyik elmélet képviselői sem tudnak felmutatni, illetve abban sem tudnak megegyezni, hogy a jövőre nézve milyen hatása lehet ezeknek a megmagyarázhatatlannak tűnő kábelhibáknak. Egyesek szerint ez arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire komoly biztonsági hiányosságok vannak a neten, hiszen néhány kábel meghibásodása napokra elérhetetlenné teszi milliók számára a szolgáltatást - ők további szabotázsakciókat jósolnak. Mások ugyanakkor pont az ellenkezőjét valószínűsítik - miszerint épp hogy a jövőben könnyebben megoldják a szolgáltatók a hasonló problémákat, és a szolgáltatáskimaradások valószínűsége csökken.

Azok, akik azt remélték, hogy a javítóhajók által végzett helyszíni visgálatok egyértelmű válaszokat találnak majd, csalódniuk kellett, ezzel további találgatásoknak adva okot.

Írta: Galgócz Gábor

Vita a szuverén vagyonalapokról

Óvatosságra int Fukushiro Nukuga japán gazdasági miniszter, a szuverén vagyonalapokkal kapcsolatban. Állítása szerint alaposan meg kell fontolni az efféle alapok létrehozásáról szóló döntést, hiszen ezek nagyobb kockázattal járnak, mint az eddig elterjedt befeketetési formák. A nyilatkozat a Liberális Demokrata Párt kezdeményezésére reagált, amely egy panel létrehozását szorgalmazta az üggyel kapcsolatban.

A szuverén vagyonalap (angolul: sovereign wealth fund, SWF) egy olyan befektetési alap, amelyet egy „szuverén” állam hoz létre gazdasági, illetve politikai indíttatásból. Számuk az utóbbi néhány évben ugrott meg jelentősen, mert a korábbi megbízható, de alacsony kamatozású kincstárjegyek helyett más, magasabb hozamú befektetéseket tettek lehetővé. Az amerikai jelzáloghitel-válság kirobbanását követően például számos szuverén alap vásárolt részesedést nagyobb nyugati pénzintézetekben. Erre az egyik legjobb példa az Abu Dhabi Investment Authority (ADIA) befektetése az amerikai Citigroup-ban. Az ADIA a világ legnagyobb szuverén vagyonalapja, nagyjából 875 milliárd dollár tőkével rendelkezik.

Sokakban felmerült a gondolat, hogy a világ második legnagyobb valuta tartalékaival rendelkező Japánnak, a nemzetközi trendeket követve, szuverén vagyonalapot kellene létrehoznia. Japán több mint 880 milliárd dollár értékű valutával rendelkezik, aminek nagy részét amerikai kincstárjegybe fektették. A szuverén vagyonalapok jövedelmezőbbek, viszont a kockázatunk is nagyobb. Sokan, köztük Nukuga, viszont nem szeretne kockáztatni az állam pénzével. Szerinte ez inkább az olajban gazdag országok privilégiuma. Mivel Yasuo Fukuda miniszterelnök sem igazán pártolja a kezdeményezést, úgy tűnik Japán nem fogja követni ezt a pénzügyi trendet.

Írta: Diószegi Márton

Régi gondok új köntösben

Európa jelenlegi politikai vezetőinek immár régóta dédelgetett álma vált valóra 2007 decemberében, mikor is aláírásra került a Lisszaboni Szerződés, ismertebb nevén az Európai Unió reformszerződése. A dokumentum, mely a tagállamok sikeres ratifikációjának esetén 2009-től lép életbe, kihívásokkal teli küldetést visz véghez, pontot téve egy hosszú és fáradalmas folyamat végére, mely az Unió stabil jövőjét kívánja biztosítani. A szerződés számos területen korlátozni kívánja a nemzeti vétót, új elosztású szavazati rendszert vezet be a tagállamok között, új uniós posztokat jelöl ki számos, a közösséget érintő ügyekben, és végül, de nem utolsósorban átalakítaná a Bizottságot is.

Az alkotmánytervezet franciaországi és hollandiai elutasítása után tavaly vett új lendületet a reformfolyamat a német elnökség alatt, köszönhetően Angela Merkel ambiciózus fellépésének. A folyamat a Berlini Nyilatkozattal teljesedett ki, majd az Európai Tanács lisszaboni ülésén megegyezés született a reformszerződés végső formájáról, melyet a 27 állam kormányfője tavaly év decemberében írt alá.

A papírra vetett reformok sikere, melyek nagy része intézményi és döntéshozatali kérdésekkel foglalkozik, több tényezőn is múlik. Ha csak egyetlen tagállam is nemet mond a szerződésre, az nem lép életbe és az Unió felpezsdítésének huzavonája kezdődhet, ha nem is elölről, de a német elnökség tevékenységének kezdetétől biztosan.

Az Egyesült Királyság és Írország nem értenek egyet a szerződés által előirányzott minősített többségi szavazás bevezetésével a rendőrségi és igazságügyi szektor területén. A problémás tábort erősíti ezen kívül Lengyelország is, kifogásolva az alapjogok chartájának belefoglalását a szerződésbe. A britek, írek és lengyelek erős ellenkezésének köszönhetően az alapjogi charta nem is lesz a szerződés része. Tanulva a 2005-ös kudarcból, a dokumentum alkotmány helyett reformszerződés néven vonul be az európai történelembe, ezzel is csökkentve a félreértésre okot adó helyzeteket a kontinens nemzetei között.

Sokak számára megkönnyebbülésnek hat a tény, hogy idén februárban Franciaország nemzetgyűlése és szenátusa igennel felelt a szerződésre. A kritikus francia fél mellett Magyarország tavaly év végén, Szlovénia soros uniós elnökséghez méltóan példát mutatva januárban, Málta és Románia pedig a szlovénokat követve bólintott rá a reformokra. A többi tagállamban is a parlament fogja ratifikálni a szerződést, Írország kivételével, ahol az alkotmány népszavazást ír elő. Az ír népszavazás eredménye a közvélemény-kutatások szerint pozitívnak ígérkezik, bár mind a kormányzó pártok, mind pedig az ellenzék megosztottnak látszik a szerződés kérdésében._ A többi tagállam ratifikációja még nyitva áll, ebben az évben azonban minden tagállam felelőssége igennel felelni a reformszerződésre, ellenkező esetben ugyanis az Unió kénytelen lesz új intézményi reformok nélkül nekilátni mind a 2009-es Európai Parlamenti választások, mind pedig a tagjelölt országok befogadásának előkészítéséhez.

Írta: Pleier Alexandra

Írország lehetséges válasza a Reformszerződésre

Írország jelenleg az egyetlen olyan tagállam, ahol – az alkotmány értelmében kötelező – népszavazáson döntenek a Reformszerződés ratifikálásáról, így a polgárok közvetlenül vehetnek részt a ratifikációs folyamatban. Egy népszavazás eredménye több mindentől függ. Fontos tényezők lehetnek többek között a (1) korábbi referendumon való részvétel és annak eredménye, (2) az aktuális belpolitikai helyzet, (3) a nemzeti politikusok és a politikai élet megítélése, (4) a közös jövőhöz kapcsolódó elvárások, kilátások, illetve az, hogy (5) az állampolgárok mennyire értik meg és fogadják el az EU alapelveit és működését.

Ha a legutóbbi ír népszavazási mérleget nézzük, a kép nem túl bíztató; 2001-ben a választópolgárok alacsony részvétel mellett elutasították a Nizzai szerződést (a következő évben végül sikeresen elfogadták). A kockázatot tovább növeli a 2005 óta folyamatosan erősödő euro-szkepticizmus, mely főleg az Alkotmányos Szerződés holland és francia elutasításából fakad, melynek negatív eredményét nagy mértékben belpolitikai megosztottság és feszültség okozta. A belpolitikai helyzet jelenleg Írországban sem felhőtlen; míg a hatalmon lévő Ahern vezette kormánypárt nagyban támogatja a szerződés elfogadását, addig az ellenzék a „Nem” oldalt erősíti. A megosztottság mellett szintén figyelembe kell venni, hogy az elmúlt időszakban az ír politikusok népszerűsége csökkent és a politikai élet általános megítélése negatív irányba változott.

Az Eurobarometer adatai szerint az európai állampolgárok jelentős része nem érti az EU intézményeinek működését, az EU politikáját, a szerződéseket. Az írországi adatok pedig jóval elmaradnak az EU-átlagtól: a megkérdezettek alacsony hányada vallotta, hogy tisztában van az EU alapjaival. Abban azonban nagy az írek közti egyetértés, hogy az elmúlt évtizedekben bekövetkezett gazdasági és szociális fejlődést nagy mértékben köszönhetik az Európai Uniós tagságnak.

Az említett kételyek ellenére az ír miniszterelnök, Ahern folytatja kampányát Írország „Igen” válasza mellett. Ahern hangsúlyozza, hogy a szerződés elfogadása az ország számára hatékonyabb részvételt eredményezhet a közösség legújabb közös politikái terén, emellett erősíti és fellendíti a gazdaságot. Egy esetleges elutasítás azonban más tagállamokat is népszavazás kiírására ösztönözhet, illetve jelenleg is szkepticizmust megfogalmazó nemzeti parlamenteket győzhet meg a Reformszerződés elutasításáról. Valóban Írország kezében van Európa sorsa? Talán ez a feltételezés kissé túlzásnak mondható, a megkezdett Európai Uniós reformok életbe lépését azonban mindenképp lassítaná egy esetleges elutasítás.

Írta: Szabó Erika

„Türelmetlenül várjuk március 2-t"

Oroszországban egy március 2-án választásokat rendeznek – talán így lehetne a legpontosabban megfogalmazni, hogy mi fog történni. A hangsúly az utolsó szón van, hiszen egyfelől a megrendezettséget jelzi, másfelől az „ők” szerepét, a választópolgártól teljesen elkülönült szervező erőket. Az egyéntől nem várnak sokat, csak egy ikszet, és már azt is világossá tették, hogy milyen név mellé. A szakértők 75%-ra saccolják a lakosságnak azon részét, akiket egyáltalán nem érdekel a politika, és az sem, hogy ki lesz az elnök. Hogy honnan jön ki ez az arány? Ez Dmitrij Medvegyevnek, Putyin kiszemelt utódjának a népszerűségi indexe. Az érdektelenség jelenleg még türelmetlenséggel is párosul, mivel a játszmának tétje már nincs, esetleg annyi, hogy meg tudja-e verni Putyin 2004-es eredményét (71,3%).

A türelmetlenség kezelésének azonban vannak kreatív eszközei is. Például Szocsiban, a 2014-es téli olimpia jövőbeni helyszínén, az általános iskolákban a városi önkormányzat kezdeményezésére irodalmi pályázatot hirdettek meg „A családom elnököt választ” címmel. Az önkormányzathoz beérkező pályamunkák közül fogja a belső zsűri kiválasztani a legjobbat, előzetes információk szerint a legesélyesebb egy hetedikes kislány fogalmazása arról, hogy egy erdőben az állatok megválasztják „az erdő urát”.

A választási harc komolyságát fokozza, hogy Medvegyev, a putyini hagyományhoz hűen, nem kívánt részt venni tévés vitákon a többi három jelölttel. De kik is a jelöltek? Annyiban biztosak lehetünk, hogy az orosz demokrácia még nem ért el arra a szintre, amikor egy női vagy színes bőrű jelölt komolyabb eredményekre számíthatnak. A négy jelölt mindegyike középkorú férfi. Két veterán, akik a rendszerváltás utáni összes választáson részt vettek: Vlagyimir Zsirinovszkij, a (nevében) Liberál-Demokrata (de valójában nacionalista) Párt vezére, illetve Gennagyij Zjuganov, a Kommunista Párt vezetője mindketten 10-10%-os támogatottságot élveznek. Medvegyev, a Gazprom-topmenedzser és miniszterelnök-helyettes biztos befutóként vezeti a népszerűségi (vagy érdektelenségi?) listát. Az igazi kakukktojás a jelöltek között egy bizonyos Andrej Bogdanov, akinek a népszerűsége még az 1%-ot sem éri el, és az 50 ezer tagot számláló Demokrata Párt színeiben indult. A Párt arról híresült el, hogy küldöttgyűlését Brüsszelben, Belgiumban tartotta, és programpontjai közt szerepel Oroszország csatlakozása az Európai Unióhoz. Ezek után már csak hab a tortán, hogy Bogdanov az orosz szabadkőműves páholy nagymestere lett 2007 júniusától.

Mindezek fényében, Medvegyev esélyei kimagaslónak tűnnek, hogy már az első fordulóban megszerezze a szavazatok többségét. A nyugati demokráciák szemében is szimpatikus jelöltről még decemberben, Medvegyev utóddá való kinevezésekor nyilatkozta Condoleezza Rice: „nagyon intelligens ember, egy új generációt képvisel”. Így a valódi ellenzék, a nyugati sajtóban elvétve kétségbeesett hangú cikkeket publikáló Garri Kaszparov volt sakkvilágbajnok, vagy a volt miniszterelnök Mihail Kaszjanov, akinek elnökjelölti regisztrációját végül azzal az indokkal utasította el a választási bizottság, hogy a szükséges 2 millió támogató aláírás közül több ezer hamis volt. Közben a Time magazin az Év Emberének választotta Putyint (aki maga mögé utasította a versenyben a most már megosztott Nobel-díjjal jutalmazott Al Gore-t is), és Oroszország jelenlegi vezetéséről megszilárdulni látszik az autoriter, de a gazdasági tevékenységekhez megfelelő politikai stabilitást „szolgáltató” rezsim képe.

De milyen változást hoz majd Medvegyev megválasztása? Programadó beszédében a krasznojarszki szibériai gazdasági fórumon kitette a pontot az i-re, illetve négy pontot négy i-re. Beszédes című előadásában (amit magyarra legjobban „Növekedésmenedzsment”-ként lehetne lefordítani) Medvegyev négy i-betűs szó köré csoportosította programját: intézmények, infrastruktúra, innovációk és invesztíciók.

Tehát mind a nyugati, mind az orosz üzleti-politikai körök számára megnyugtatóan világossá tette, hogy a putyini „menedzser-elnök” szemléletét fogja továbbvinni. Oroszországban tehát jövő hétvégén választásokat rendeznek, az előzetes tervek alapján, kiszámítható környezetben. Türelmetlenül várjuk.

Írta: Szirkó András

Ki nevet a végén?

Hillary Clinton Demokrata elnökjelölt tizenegyedik előválasztási vereségét követően igencsak nagy volt a feszültség csütörtök este a Texas állambeli Austinban rendezett elnökjelölti vitán. A nemrég népszerűségi mélyrepülésbe kezdett Clintonnak a márciusi nagy megmérettetések előtt igencsak szüksége volt egy szimbolikus győzelemre. A reményeket azonban aligha sikerult beváltania. A kilencvenperces vita kiegyenlítettnek látszott egy-két jólismert jobb és balegyenessel mindkét fel részéről.

Míg a jólismert „policy témákat” (egészségügyi reform, gazdaság, bevándorlás, globalizáció) szokás szerint Clinton dominálta, Barack Obama ambiciozus de bevált nagy-politika ellenes szólamai emocianálisabb húrokat pengettek. Az összecsapás teátrális momentumát, amelyet az internetes és nyomtatott média rögtön fel is kapott, Clinton övön aluli ütése jelentette („a változast nem lehet csak úgy lemásolni”), mely Obama sokak által vitatott korábbi plagizálásaira utalt. Ezzel Clinton feleslegesen keltette a feszültséget és inkább rontott az egyébként kedélyes és korrekt vita hangvételén.

A New York-i Szenátor öngoljábol mindenképpen profitált az egy-egyben egyébként rendszerint gyengébb Obama. Lévén hogy a választók számára nehezen megkülönböztethető a két jelölt programja, a benyomás, az imázs és a média-hullámlovaglás még a szokásosnál is nagyobb súllyal esik latba a Demokrata előválasztásokon, mely még csak félidejénel tart. A 4049 delegáltbol csaknem 1500 helye meg kérdéses.

A következő nagy megmérettetésekre március 4-én kerül sor, többek között Texas államban, mely a harmadik legtöbb delegáltat küldi a nyár végi Demokrata Jelöltválasztási Konvencióra. A széljárat jelenleg nem kedvez Hillary Clintonnak, aki úgy a felmérések szerint, mint a garantált delegáltak számát tekinve kezd lemaradni Obama mellett. Kampánystratégai tanácstalanságától egyre hangosabb a média, mely az őt eddig töretlenül szponzoráló krőzusokat is kezdi aggasztani.

A látszat ellenére azonban a verseny kimenetele kiszámíthatatlan többek között a Demokraták delegált küldési szabályainak átláthatatlan bonyolultsága miatt. Obama jelenleg hajszállal vezet és egy hosszú februári sikerszériat tudhat maga mögött, de győzelmei többségét kisállamokban aratta, amelyek alig több, mint egy tucat delegálttal rendelkeznek (Hawaii, Maine, Washington DC, Utah). Sikerei noha erős pszichológiai hatással bírnak, messze nem nyomnak annyit a latban, mint a soron következő Ohio, Texas, Pennsylvania es Indiana államok, ahol jelenleg Clinton, ha nem is szamottevően, de egyelőre vezet. Az elhúzodó harc kifulladásig folytatódik, legalábbis amíg a jelöltek egyre soványodó kampánykasszája bírja.

Írta: Stumpf Anna

Obama mindent visz

A Hawaii-i elnökjelölő nagygyűlésen nem volt kétséges Barack Obama győzelme, Wisconsinban viszont a szavazás megkezdéséig is az a hír járta, hogy bár Hillary Clinton második helyen áll, egyre erősödik és akár meglepetést is okozhat. Ehhez képest ellenfele a szavazatok 58%-ával nyert, immár tizedszer sorozatban. Az eredmények tisztán mutatják, hogy Obama egyre nagyobb részét csippenti le a hagyományosan clintoni bázisnak: a fehér nők 50%-a, az idős szavazók 41%-a, a kékgalléros munkásoknak pedig 54%-a szavazott rá.

Egyfelől segíti, hogy Clinton és stábja az előző héten új irányt vett kampányával, azonban a „tettek a szavak helyett” jelszó nem érte el a várt eredményt, sőt csütörtök este a CNN által megrendezett demokrata vitán a közönség egyenesen kifütyülte Clintont, amikor ezt a szlogent használta. Clintonnak ugyan több tapasztalata van mégsem tudta támadásaival megakasztani Obama lendületét.

Obama Clinton kampánystábjának szerencsétlenkedésével egy időben egyre több szavazót vonz a táborába, és inspiráló beszédeivel olyan meghatározó személyiségeket is megnyert, mint Ted Kennedy masshachusettsi szenátor, John Kerry 2004-ben induló demokrata jelölt, vagy éppen Oprah Winfrey, aki főleg a nők körében segíthet növelni támogatottságát. A zeneiparban dolgozó támogatói egy beszédeiből összevágott zeneszámmal is kedveskedtek neki. Obamát azonban nemcsak hírességek egyre szélesebb tábora támogatja, a kampány során maga is körülrajongott sztárrá vált, akivel a média úgy tűnik sosem tud betelni.

További menetelésének zavartalanságát biztosíthatják azok a blogbejegyzések és fórum hozzászólások, amelyekben hívei a clintoni bázis tagjait csalogatják a másik táborba a következő fordulókra: a cél a párt egyesítése a republikánusi elnökjelöltséget biztosan elnyerő John McCain ellen. Az Obama mögött egyesülő Demokrata Pártot vizionálók számára éppen ezért jó hír, hogy Clinton nem kötelezte el magát a verseny folytatása mellett, abban az esetben, ha Texas és Ohio államban március 4-én nem nyerne.

Írta: Vass Eszter

Vajon megéri-e…?

…John McCainnek megpróbálni elnyerni a konzervatív republikánus bázis(ok) szavazatait? Az utóbbi hetekben számos hírforrás (így többek között a Fox News és a TIME magazin) foglalkozott legalább említés szintjén azzal, hogy McCain most megpróbálja, vagy legalábbis meg kellene, hogy próbálja megnyerni a maga számára a párt hagyományos bázisát. De vajon tényleg szüksége van erre, illetve ami talán még ennél is fontosabb, egyáltalán megéri-e neki?

Nyilvánvaló, hogy a republikánus elnökjelöltség gyakorlatilag már az övé. Mike Huckabee ugyan besöpörheti a szociális konzervatív mag szavazatait, de McCain már a jelöltséghez szükséges küldöttek több mint háromnegyedét megszerezte, így finoman fogalmazva is igencsak valószínűtlen, hogy „a Huck“ komoly veszélyt jelenthetne a szenátor számára.

Azáltal viszont, hogy megpróbál a konzervatívabb választópolgárok kedvére tenni, McCain nyilvánvalóan elriaszthatja a független szavazókat, márpedig a választásokat – csakúgy, mint az Egyesült Államok történetének szinte bármely választását – most is ők fogják eldönteni.

Nézzük csak meg McCain lehetséges demokrata ellenfeleit: sem Hillary Clintonról, sem pedig Barack Obamáról nem feltételezhető komolyan, hogy konzervatív szavazatokat vehetne el tőle.

Jobban belegondolva, McCainnek tulajdonképpen nincs vesztenivalója a konzervatív oldalon – ezek az emberek sohasem szavaznának helyette inkább a demokrata jelöltre. Természetesen az is lehet, hogy egyáltalán nem mennek el szavazni, de ne feledkezzünk meg arról az eshetőségről sem, hogy sokan élhetnek a demokrata jelölt ellenében a protest-szavazás eszközével. Másfelől viszont, ami szavazatotokat McCain megszerezhetne a szélen, többszörösen elveszítheti a függetlenek körében, akik így valószínűleg vagy otthon maradnak, vagy – a McCain számára legrosszabb forgatókönyv szerint – akár éppenséggel emiatt állnak át a demokrata jelölt oldalára (és ezzel még Rush Limbaugh is egyetért, ami persze nem túl hízelgő...)

Ezért aztán, McCain szenátor nem biztos, hogy bölcs taktikát követ, és minél tovább folytatja, annál rosszabb esélyekkel indulhat majd november negyedikén.

Írta: Varga Andrea

A hét hírei

• A héten Bush elnök a BBC-nek foglalta össze külpolitikai hagyatékát, miközben utódlásáért folytatódik a küzdelem: a republikánus oldalon McCain az egyértelmű befutó, a demokratáknal pedig Obama látszik erősödni.

• Sarkozy elnöki „szakítás” („rupture”) programja reformok tömegét indítványozza, amelyek kezdik felrázni egész Franciaországot.

• Olaszországban megbukott a Prodi-kormány, és könnyen lehet, hogy Berlusconi visszatér az áprilisi választásokat követően.

• Koszovó kikiáltotta függetlenségét, de biztonságát továbbra is nemzetközi erők garantálják.

• Újabb jelei vannak Japán és szomszédai közeledésének:

- a kínai ételmérgezési ügy kapcsán mindkét fél önmérsékletről tett tanúbizonyságot.

- Japánt és Dél-Koreát alagút kötné össze.

• Folytatódik a Chávez elnök és az Exxon közti pereskedés.

• Dél-Afrikában tovább küzd egymással Thabo Mbeki elnök és Jacob Zuma, az ANC új vezetője.
  

Sarkozy reformjai

Monsieur Sarkozyt nem véletlenül hívják hiperelnöknek. Mindenhol ott van, a gazdasági, politikai, közéleti lapok címoldalán, a hírekben, a közbeszédben, a mindennapi életben. Lendületének megfelelően, a 2007-es elnökválasztáson sikerre vitt programja sem szűkölködik ambiciózus tervekben, javaslatokban. A „szakítás” („rupture”) jelzővel fémjelzett program reformok tömegét indítványozza elő, melyek átfogják a szociális rendszert, a felsőoktatást, a bevándorláspolitikát, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

A kiterjedt szociális háló és állami szektor hatalmas terheket ró az államháztartásra – a kiadások mintegy 75%-át adja. Ezen a ponton már régóta esedékes volt egy gyökeres átalakítás, szemléletváltás. Annál is inkább, mivel az Európai Bizottság 2010-re előirányzott deficitcsökkentési programjának megfelelően komoly feladatok hárulnak Franciaországra.

Sarkozy jelmondata itt mindennél jobban érvényre kerül: „többet dolgozni, többet keresni”. Jelenleg a törvényben megfogalmazott, 35 órás munkahét a legalacsonyabb egész Európában. Ennek lassító hatása van a gazdaságra, mivel az emberek nem keresnek eleget, vásárlóerejük alacsony. Sarkozy nem növelné a kötelező munkaórák számát, de a pluszórákat 25%-os bérnöveléssel honorálja, mely mentes az adóktól és a járulékoktól.

Kézenfekvő a kiterjedt állami szektor karcsúsítása- főleg az állami vasút (SNCF), városi közlekedés (RATP) dolgozóinak privilégiumait készülnek megnyirbálni. (Ezen csoportok, bár erős szakszervezeti mozgalommal bírnak, tényleges létszámukban elenyészők a jóléti állam előnyeit élvező nagyobb csoportokkal szemben - például a nyugdíjasok, akik a szavazók mintegy harmadát adják.) Jelenleg közlekedésben dolgozóknak a többi munkavállalóval szemben nem 40, hanem 37.5 évig kell nyugdíjjárulékot fizetniük, a szintén kiváltságokkal rendelkező állami nyugdíjpénztárba. (A vasutasok már 50 évesen nyugdíjba mehetnek, 25 év munkaviszony után.) Ez a rendszer évi 5 milliárd eurójába kerül az államnak.

Sarkozy programjának másik prioritása a felsőoktatás és a kutatás modernizálása. Ezen a téren is már régóta esedékesek a változtatások. A fő gond a sok egyetemista (nyílt belépés az egyetemekre érettségi után) egy olyan képzési rendszerben, mely nincs hozzáigazítva a piac igényeihez, továbbá az egyetemek túlságosan szűk mozgástere az oktatási minisztérium mindenhatóságával szemben- jelenleg itt dőlnek el a gazdasági és szakmai kérdések is, majd a döntést delegálják az egyetemekhez.

Sarkozy ezzel szemben a 2007 augusztusában (még a tanévkezdés előtt) elfogadott törvényben nagyobb autonómiát ad az egyetemeknek szakmai téren, növeli a költségvetésüket. A legtöbb kritika a szelekciós rendszer bevezetését éri: a masterképzésben részt venni szándékozóknak a bachelor diploma megszerzése után felvételi vizsgát kéne tenniük, hogy folytathassák tanulmányaikat. Ez többek szerint megfosztaná a közepes tanulókat (akik később kiváló eredményeket is elérhetnek az őket érdeklő területen) a felsőfokú diploma megszerzésének lehetőségétől. További kifogás a reformmal kapcsolatban, hogy a magántőke az egyetemeket egymás konkurenseivé változtatná, profitorientált piaci mechanizmusok vennék át az irányítást az oktatási rendszerben, melynek elsősorban szociális alapokon (mindenekelőtt az esélyegyenlőségen) kéne nyugodnia.

A régi francia hagyományokat követő, 2007 őszi kiterjedt sztrájksorozat, melyben részt vettek az SNCF, RATP dolgozói, a repülőtéri alkalmazottak, a diákok, a közszféra alkalmazottai (tanárok, bírók) sem rettentette el a reformoktól a köztársasági elnököt: "Franciaországnak reformokra van szüksége, hogy szembenézzen a világ kihívásaival. Túl régóta halogatjuk ezeket az intézkedéseket.” A közvéleménykutatások szerint a társadalom többsége nem ért egyet a munkabeszüntetéssel, főleg ami a közlekedési alkalmazottakat illeti- ez a tény tovább erősítheti köztársasági elnök magabiztosságát a sztrájkolókkal szemben.

A bevándorláspolitika az, ami a leginkább számot tart külföldi érdeklődésre. Volt belügyminiszterként a kérdést jól ismerő Sarkozy nem hagyott kétséget a jövőben követendő irányvonalat illetően. Keményen fellép az illegális bevándorlás ellen, megnehezíti a családegyesítésen alapuló bevándorlást, meg kívánja válogatni a Franciaországba betelepülni vágyókat: egyfajta brain-drain-t alkalmazva, a képzett szakemberek, felsőoktatásban részt venni kívánók számára megkönnyíti a betelepülést, integrációjukat a társadalomba.

Ugyanakkor, szakítva az évszázados francia hagyománnyal, mely szerint a szekularizáció, az állam és az egyház szétválasztása az egyik alapelve a köztársaságnak, bele kíván szólni a vallási közösségek életébe. A második legnagyobb vallási közösséggel, a muszlimokkal való párbeszédet komolyan veszi, szorgalmazza integrációjukat a francia társadalomba, ezzel egyfajta francia karaktert akar adni a vallásnak. Állami támogatást kíván juttatni a közösségek szervezésére, hogy azok ezáltal is kevésbé függjenek idegen országoktól.

Kérdés az, hogy a kezdeti lendület kitart-e a reformok végrehajtásához szükséges ideig, vagy megtorpan a társadalmi ellenállás miatt. Az őszi események fokozatos elcsendesülése reményt adhat jövőre nézve, hiszen amiben a franciák elsöprő többsége egyet értett a választásokkor az az volt, hogy Franciaországnak változásra van szüksége.

Bush interjú a BBC-n

A BBC riporterének, Matt Freinek George W. Bush amerikai elnök a napokban egy 15 perces interjút adott. Az alábbiakban ebből idézünk:

Az afrikai látogatásáról:

"Azért megyek, mert szükség van rám."

"Kötelességünk segíteni azoknak, akik szenvednek."

Arra a kérdésre válaszolva, hogy miért nem küldenek katonai csapatokat Darfurba, a világ másik részeibe pedig igen:

"Azt hiszem sok mindenki aggódna egy újabb muszlim országba történő amerikai beavatkozás miatt."

"Én igazából figyelek az emberek véleményére."

Spielberg Olimpiából való kiszállásával kapcsolatban:

"Én megyek az Olimpiára. Úgy gondolom az Olimpia egy sportesemény, ugyanakkor különbözik a helyzetem Spielbergétől: Nekem lesz esélyem beszélni Hu Jintao elnökkel, és emlékeztethetem, hogy többet is tehet a darfuri szenvedés enyhítéséért."

"Nem fogom az Olimpiát a véleményem kinyilvánítására használni."

A kínai kormány kijelentésére reagálva, mely szerint Amerika a hidegháborús gondolkodás csapdájába esik:

"Amerika csapdába esett abban az értelemben, hogy az emberi élet és méltóság tiszteletével azonosítják, de ez nem csapda, hanem meggyőződés."

"Az a helyzet, hogy azt gondolom, ideológiai harcban állunk."

Clinton volt elnök nemrég azt mondta, hogy annak idején Ruandában tehetett volna többet, ugyanez megtörténhet Darfurral?

"Nem hiszem."

"Bízom a döntéseimben."

A hagyatékról - Bush=Irak?

"Azt hiszem, ahogy a történelem előrehalad lesz majd egy kicsit objektívebb vélemény is mindarról, amit ez a kormány elért."

"Elégedett vagyok Irakkal."

"Hiszem, hogy ha Amerika nem lesz izolacionista és nem engedi a terroristéknak, hogy átvegyék az irányítást, Irak sikeres lesz."

Néhány parancsnok nagyobb haderő bevetését javasolta annak idején.

"A parancsnokaim ezt nem mondták nekem elég korán, azt mondták elég csapatunk van kint."

"Elégedett vagyok azzal, ami most történik."

"Folynak az egyeztetések, a törvényhozói hatalom működni kezdett, ami jó hír."

Mondhatja-e Elnök Úr teljes őszinteséggel, hogy Amerika ma is erkölcsileg követendő példát mutat?

"Teljes mértékben."

"Meg fogunk kérni néhány nemzetet néhány nehéz dologra."

"A történelem ítélkezik."

Az teljes interjú megtekinthető a BBC honlapján.

Alagút Japán és Dél-Korea között

Szimbolikus alagút köthetné össze a két korábbi ellenséget néhány japán politikus szerint. A terv enyhén szólva ambiciózus, hiszen az alagút hossza több mint kétszerese lenne a Franciaországot és Angliát összekötő Csalagútnak.

Az elképzelés szerint vasúti alagút kötné össze a japán Karatsu-t a Dél-Koreában fekvő Pusan-nal. A táv 128 km, ami nem csak Japánt és Dél-Koreát kötné össze: lehetővé tenne egy London-Tokyo vasútvonalat a jövőben. Ez persze inkább csak álmodozásnak tűnik, hiszen a közel 10 ezer kilométeres táv nagy részén nem járnak a japán Shinkansen-hez hasonló szupergyors vonatok.

Az ötletgazdák szerint e mérnöki csoda megépítése nagy mértkében elősegítené a két ország közeledését, amely Koidzumi Dzsunicsiró japán miniszterelnök 2006-os távozása óta előtérbe került.

Az ellenséges viszony Japán imperialista múltjára nyúlik vissza. Koidzumi aki 2001-től 2006-ig volt Japán miniszterelnöke a nemzetközi nyomás ellenére minden évben meglátogatta a Yasukuni emlékművet. Yasukuni néhány elítélt háborús bűnösnek is az emlékhelyéül szolgál, ami a térség népei számára a japán imperializmus dicsőítésével egyenlő. Az emlékmű látogatása a kínai valamint a koreai felek számára elfogadhatatlan volt. Kínában Japán ellenes tüntetéseket rendeztek és a két ország több éven át nem fogadta egymás vezetőit. Koidzumi utódja Shinzo Abe szintén meglátogatta az emlékművet, de ezt csupán miniszterelnöksége első évében tette. A rákövetkező évben távol maradt az ominózus emlékhelytől, majd Yasuo Fukuda miniszterelnöksége alatt jött a fordulat. Ő már kifejezetten ellenzi a Yasukuni emlékmű hivatalos látogatásait. Ez megváltoztatta a Japán ellenes hangulatot a régióban. Ráadásul Dél-Korea új elnöke Oszakában született, ami szintén a közeledéshez vezethet. Nem véletlen tehát, hogy a vasúti alagút ötlete, amelyet egyébként "peace tunnel"-ként emlegetnek, most született meg.

Obama lendületben

A republikánusoknál eldölt a verseny: a jelölt McCain lesz. A demokrata oldalon viszont folytatódik a küzdelem Clinton és Obama között.

A következő megmérettetésekre Hawaii-on és Wisconsinban kerül sor. Obama mindkét helyen vezet, de Clintonnak még lehet esélye forditani. Viszont úgy tűnik Clinton most inkább Texasra és Ohióra koncentrál, ahol március 4.-én szavaznak. Ezekből az államokból több delegáltat lehet szerezni és Clinton itt erősebbnek tűnik.

A két jelölt közben egyre agresszívabb hangnemet üt meg kampányában. Clinton azzal támadja versenytársát, hogy kerüli a nyílt vitát, Obama pedig Hillary szavahihetőségét kérdőjelezi meg a NAFTA-val kapcsolatban.

A versenyt ugyan nem dönti el, de mindenképp új lendületet jelent majd az egyik jelöltnek John Edwards támogatása, aminek bejelentésére valószínüleg rövidesen sor kerül. Edwards csütörtökön Clintonnal találkozott, hétfőre Obamaval volt megbeszélve egyeztetés, de ezt végül elnapolták.

A republikánusoknál McCain tuti befutó, de még messze nem jelölt. Huckabee és Ron Paul még nem szállt ki a versenyből hivatalosan, ami nem kevés feszültséget okoz a párton belül.

Független Koszovó nemzetközi felügyelettel

Koszovó várhatóan február 17.-én kikálltja függetlenségét, de ezzel a nemzetközi jelenlét nem szűnik meg az országban: az állam függetlenségét nemzetközi erők garantálják majd. Ezek közül a két legfontosabb lesz a politikai ügyekkel foglalkozó Nemzetközi Képviselői Iroda (ICO), és a biztonságért felelős rendőri misszió.

Az ICO komoly politikai jogosultságokkal fog rendelkezni: feladata lesz a tartomány függetlenedésére kidolgozott Ahtisaari-terv megvalósításának felügyelete, és jogában áll majd az azt megsértő törvények eltörlése, illetve hivatalnokok elbocsátása is. Emellett az ICO jóváhagyása kell majd a Központi Bank és a Vámhatóság elnökének kinevezéséhez. Ugyan az ICO költségvetésének jelentős részét az EU állja, a testület nem tekinthető uniós intézménynek: vezetőjének kinevezéséhez az Egyesült Államok és Oroszország jóváhagyása is szükséges volt, alelnöke pedig az Egyesült Államokból érkezik.

Ezzel szemben teljes egészében az EU irányítása alá tartozik majd az unió Közös Kül- és Biztonságpolitikájának (CFSP) keretében kiküldött rendőri misszió, amelynek 1200 helyi és 2200 nemzetközi munkatársa garantálja majd új állam stabilitását -- a tervek szerint.

Az uniós misszió azonban bizonytalan alapokon kezdheti meg munkáját. Egyrészt Kostunica szerb miniszterelnök illegálisnak tartja az EU jelenlétét és szankciókat helyezett kilátásba; másrészt pedig Oroszország reakciója is kérdéses: Moszkva mindeddig megakadályozta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozzon Koszovó függetlenségéről. Így az 1999-ben létrehozott ENSZ misszió, az UNMIK is Koszovóban marad.