Brit-francia barátság

Protokoll-látogatásként kezdődött, jelentősebb politikai eredményekkel zárult Sarkozy kétnapos londoni látogatása. Úgy tűnik, Sarkozy inkább Nagy-Britanniát tenné a legfőbb uniós szövetségesévé, Németország helyett.

A megvitatott témák közül szerepelt az afganisztáni katonai szerepvállalás, a bevándorlás kérdése, a globális felmelegedés problémája, az EU reformja, a jövőbeni védelmi együttműködés éa a nukleáris energia békés felhasználása.

Többek között Sarkozy ígéretet tett az Afganisztánban állomásozó francia haderő megerősítésére. A jelek szerint Sarkozy cserébe brit támogatást remél az európaiak NATO-n belüli szerepének erősítéséhez, de Brown egyenlőre szkeptikus az önálló európai NATO-parancsnokság felállításának ötletével szemben.

A két ország közötti nukleáris egyezmény (entente nucléaire) fontos áttörést hozott: a brit kormány célja, hogy a nukleáris energia felhasználását az eddigi 20 %-ról 40%-ra növelje, ennek kielégítésére pedig a a fejlett francia nukleáris ipar a legfelkészültebb. Együttműködési megállapodást kötöttek olyan új generációs atomerőművek építéséről, ami a tervek szerint jelentősen csökkenti a szén-dioxid kibocsátást.

A bevándorlás ügyében is születtek eredmények, ami azért is számít jelentős eredménynek, mert az EU-ban nincs még kiforrott egységes szabályozás a bevándorlási kérdések tekintetében. Franciaország a bevándorló célországok közé tartozik, Nagy-Britanniával, Hollandiával és Belgiummal egyetemben. A párizsi események pedig nyilvánvalóvá tették, hogy Franciaországban kudarcot vallott a kisebbségek asszimilálását célzó politika. Ekkor a kormány két évvel meghosszabbította azt a periódust, ami után egy francia állampolgár házastársa kérheti a francia állampolgárságot és megszigorította a külföldön kötött házasságok érvényességének megvizsgálását is. Az illegális bevándorlók kiutasításának száma pedig a korábbi 10 ezerről 2007-ben 20 ezerre nőtt. 2007-ben ezen kívül a francia szenátus elfogadta az új bevándorlási törvénytervezet azon passzusát, hogy engedélyezhessék a családegyesítés keretében Franciaországba érkező bevándorlók DNS vizsgálatát.

A múlt heti brit-francia csúcstalálkozón az elutasított menekültkérelmet beadókat hazaszállító közös charter-repülőjáratok üzemeltetéséről állapodtak meg, és a La Manche csatorna két partján történő ellenőrző rendszerek fejlesztését is tervezik.

Az európai bevándorlási és menekültügyi paktum várhatóan a soros francia EU-elnökség egyik prioritása lesz. A paktum alapelvei a következőek:

• a külső határok védelmének megerősítése,
  
  
• a legális bevándorlás kvóták köré szervezése,
  
  
• a korábban érkezett illegális bevándorlók tömeges legalizálásának leállítása,
  
  
• a hazatoloncolás közös megszervezése, és
  
  
• a menekülteket kibocsátó országokkal való együttműködés.

A hét hírei

• Az Egyesült Államokban tovább folytatódik a vita a lehallgatások jogi szabályozásáról.

• Libanon az elnökválasztás kérdését továbbra sem tudja rendezni.

• A francia helyhatósági választások tanúlságai alapján Sarkozynek tovább esett a népszerűsége.

• Lecsillapodott a latin-amerikai konfliktus.

Pálfordulás Latin-Amerikában

Az utóbbi évek legnagyobb válságát élte túl Latin-Amerika. Az konfliktus az egyre erősödő regionális ambíciókkal bíró Venezuela és szomszédja az USA támogatását élvező Kolumbia között bontakozott ki.

A kolumbiai belső katonai ellenzék, a FARC terrorista gerillái legalább ezer túszt tartanak fogva az ország egy jól elhatárolható részén, akik közül kb. 40 magasrangú, az elit rétegből származik. Közülük engedtek el a március elején négyet. A "mentőakciót" az állami tévék is közvetítették, és a sikert leginkább Chávez venezuelai elnök nevéhez kötötték, aki a hős szerepében tetszelgett. Ám ez rávilágított arra, hogy a venezuelai vezető szoros kapcsolatokat ápol a kolumbiai terroristákkal.

A gyanú tovább erősödött amikor két nappal a túszmentés után kolumbiai repülőgépek megtámadtak egy FARC támaszpontot, és a kb. 16 halott között volt Raúl Reyes, a szervezet elsőszámú vezetője. A bombázás maradványai közül pedig további bizonyítékok kerültek elő Chávez és a gerillák együttműködéséről.

Bonyolította a helyzetet, hogy a csapás a a kolumbiai-ecuadori határ ecuadori oldalán történt, így az akció felháborodást váltott ki egész Latin-Amerikában. Chávez ismét megpróbált politikai tőkét kovácsolni a fejleményekből, és szokásos vasárnap esti élő showműsorában, az !Aló, presidente!-ben egy perces néma csendet rendelt el az elhunyt rebellis vezér tiszteletére, majd telefonon hívta hadügyminiszterét, és fegyveres csapatokat rendelt a határhoz. Ezután hívta Correát, az ecuadori elnököt és kérte, hogy ő is támogassa a katonai előkészületeket.

A régió országai is feléledtek, elsőként Nicaragua csatlakozott Venezuelához, ám a nemzetközi nyomás hatására csillapodtak a kedélyek. Berlin, USA, Brüsszel, és a Latin-Amerikai országok szervezete is a békés megoldásra szolította fel a feleket. Chávez ezt is saját javára fordította: békítőként mutatta magát, és az egységes Latin-Amerikát hirdette.

Írta: Kovács Máté

Sarkozy tesztje

A 2007-es francia elnökválasztás után durván 1 évvel megtartott helyhatósági választások a jobboldali köztársasági elnök politikájáról és személyéről alkotott véleménynyilvánításnak is felfoghatók. És a vélemény nem kedvező számára. A 2 fordulós (március 9. és 16.) választások eredményeképpen a szocialista párt jó pár protestszavazatot begyűjtve átvette az irányítást számos korábban jobboldali többségű város felett (Toulouse, Strasbourg), amellett, hogy a legnagyobb városokat (Lyon, Lille) és Párizst is megtartotta. De a győzelem mégsem teljes, Marseille és Bordeaux maradt kormánypárti kézben. Összességében a Franciaországban alacsonynak számító részvételi arány (65,5%) mellett a kormánypárt 47,5%-ot, míg az ellenzék 49,5%-ot szerzett.

Az államfő zuhanó népszerűsége sem segítette a jobboldalt- az elnökválasztáskor mért 65%ról mintegy 37%ra csökkent a közvéleménykutatások szerint. Ennek megfelelően Sarkozy feltűnően távol tartotta magát a helyhatósági választások kampányától, és inkább magasabb népszerűségnek örvendő miniszterelnöke, François Fillon folytatta az országjárást, látogatott el kampányrendezvényekre.

A szocialista SP-n és a jobboldali UMP-n kívül egy harmadik párt is versengett a szavazatokért: a François Bayrou vezette centrista MoDem, mely már az elnökválasztásokkor is a mérleg nyelve szerepet kívánta betölteni, most is hasonló babérokra pályázott- a két forduló között, klasszikus hintapolitikát folytatva egyik oldalon se köteleződött el, hanem kölcsönös megegyezések alapján visszalépett vagy a szocialista, vagy a kormánypárti jelölt javára- viszont saját választókörzetében nem sikerült megszereznie az elsőséget a centrista elnöknek.

Elemzők szerint a megkezdett reformok menetére nézve nem sok hatása van a helyhatósági választások kimenetelének, maga Sarkozy is kijelentette, hogy a döntő dátum számára a következő választások ideje, 2012. Viszont változások lesznek megfigyelhetők az elnök hiperaktív imidzsén és így a kormány kommunkációján egy moderáltabb, megfontoltabb irányba.

Írta: Debreczeni Anna

Továbbra is instabil a helyzet Libanonban

Továbbra sem sikerült rendezni a libanoni elnökválasztás kérdését. A 2007 őszén hivatalba lépett Emil Lahoud elnöki mandátuma lejárt, és az alkotmány szerint egy maronita keresztény új elnököt kellett volna választani utódjául.

Az ország azonban végletesen megosztott, a két ellentétes politikai tábor szinte semmiben nem tud megegyezésre jutni. Az egyik oldalon a Fuad Sinora miniszterelnök vezette kormányerők állnak, akik élvezik az ország szunnita és keresztény közösségeinek, valamint Amerika, Franciaország és Szaúd-Arábia támogatását. Az ellenzék pedig elsősorban a siíta Hezbollah, Szíria és Irán pártfogoltja. A libanoni belpolitikai bizonytalanság egyértelműen a szomszédos Szíria érdeke, mely mind a mai napig Szíria részeként tekint Libanonra, így hivatalosan el sem ismeri az országot. Szíria mellett a Hezbollah további aktív támogatást kap Irántól, mely jelentős fegyverszállítmányokkal igyekszik felkészíteni a siíta szervezetet egy Izraellel történő esetleges újabb összecsapáshoz.

Ítta: Forgács Péter

Szabadság és/vagy biztonság?

Az utóbbi hetekben történt, hogy a Kongresszus alsóháza nem hosszabbította meg a Protect America Act („Védjük meg Amerikát”) elnevezést viselő törvényt, amely lehetővé teszi a bírósági végzés nélküli lehallgatást. Mi is áll ennek hátterében?

A szabadság és biztonság viszonylatában „annak idején az Alapító Atyák doyenje, Benjamin Franklin leszögezte, hogy ha a kettő közül választania kellene, akkor a szabadság mellett tenné le a voksát. [Ezzel szemben a] 2001. szeptember 11-i terrortámadások után egy közvélemény-kutatás felmérése szerint a megkérdezettek több mint kétharmada a biztonságot részesítette előnyben.” (Magyarics Tamás: Az amerikai politikai konzervativizmus. Múltunk, 2003, 48. évfolyam, 4. szám) Ez talán kevéssé meglepő a történtek fényében, mindazonáltal azt is látnunk kell, hogy Bush elnököt számos alkalommal vádolták már meg azzal, talán nem is egészen alaptalanul, hogy egyszerűen kihasználja az emberek félelmét, pusztán hatalmi célokért.

Már csak ezért is különösen érdekes, hogy a Kongresszus immáron demokrata többségű képviselőháza nem fogadta el a szenátus által már jóváhagyott törvényjavaslatot, amely további hat évre adott volna engedélyt. (Ami még ennél is érdekesebb persze, az az, hogyan fogadhatta el a szintén – legalábbis de facto – demokrata többséggel bíró szenátus a törvényt.) Mindeközben Bush elnök egyenesen azt követelte, hogy ezúttal ne csak időleges szabályozást fogadjanak el, hanem állandó jelleggel, véglegesen (!) engedélyezzék ezeket a lehallgatásokat. Mivel azonban újat nem fogadtak el, az előző jogszabály pedig hatályát vesztette, az említett lehallgatásokhoz a továbbiakban (legalábbis egyelőre) ismét szükség lesz bírósági végzéshez.

Fontos kiemelni, hogy itt nem csupán lehallgatásról van szó, hanem végzés nélküli lehallgatásról, ami órási különbség. Nem véletlen, hogy az eredeti törvényi felhatalmazás sem korlátlan időre szólt, mivel már akkor is sokan hangot adtak aggodalmuknak esetleges hosszútávú hatásaival kapcsolatban. Valóban, ami a történelmi tapasztalatokat illeti, nem ez lenne az első eset, hogy az amerikai szabadságideált elhomályosítja egy külső ellenségtól való, már-már hisztérikus félelem… Két igazán döbbenetes mozzanata van ennek az egész ügynek:

Az egyik, hogy az ok, amiért a képviselőházi demokraták nem akarják elfogadni a szenátus verzióját nem az, hogy nem értenek egyet a lehallgatás ilyen formájával; csupán az, hogy a képviselők – ellentétben a szenátorokkal – nem akarnak (visszamenőleges hatályú!) jogi immunitást adni (ezáltal – legalábbis a leghallgatásokkal összefüggésben – perelhetetlenné tenni őket) azoknak a telekommunikációs cégeknek, amelyek részt vesznek ezekben a lehallgatásokban;

A másik pedig az, hogy még egy ekkora nézetkülönbség is elég volt ahhoz, hogy Bush elnöki vétóval fenyegetőzzön, amennyiben a demokraták verziója kerülne elfogadásra. Minthogy ez utóbbi a minap be is következett, kíváncsian várjuk a fejleményeket…

Írta: Varga Andrea

A hét hírei

• Az előző héten 5 amerikai állam kelt el:

• egyre több szó esik a szuperdelegáltakról


• de egyre kevesebb fiatal szavaz.


• Petíciót nyújtottak be az EP költségvetésének ügyében.


• Tovább közelít egymáshoz Japán és Dél-Korea az új elnök beiktatását követően.


• Kiújult a válság a Közel-Keleten.

Javuló viszonyok

Újabb jelei vannak Japán és Dél-Korea közeledésének, ezúttal azonban már nem csak nagyratörő tervekről beszélhetünk. A múlt héten munkába állt koreai elnök, Lee Myung-Bak beiktatásán mondott beszédében, a két ország közötti viszály megszüntetését szorgalmazta. „Inkább a jövővel kellene foglalkozni, nem pedig a múlton rágodni.” Ez volt az üzenete az új elnöknek, amellyel a sok évre visszatekintő rossz viszonyt igyekszik elfeledtetni.

A beszéd az 1919-es lázadás évfordulóján különösen békésnek mondható, hiszen Lee elődje minden alkalommal bocsánatkérésre szólította fel Japánt, a lázadást követő megtorlásért. Lee többek között a 2004-ben elvetett szabadkereskedelmi egyezményről is szeretne újra tárgyalásokat kezdeményezni. A részleteket áprilisban lehet majd kidolgozni, amikor Lee Japánba utazik.

A javuló viszony stabilitást hozhat a régióba, és az új elnök pragmatista külpolitikája talán Észak-Koreával szemben is eredményeket hozhat. Bár Észak-Korea továbbra is elszigetelt múlt héten Phenjanban járt a New York Philharmonic Orchestra, amely mindenképpen pozitív fejleménynek tekinthető, attól függetlenül, hogy az amerikai kormányzás bagatelizálta az ügyet.

írta: Diószegi Márton

Szavaznak a fiatalok

Az idei elnökválasztáson a demokraták megelőlegezték a bizalmat a fiatal szavazóknak és velük együtt megannyi híroldal, többek között a BBC, az ABC News, a Politico és a FoxNews mind nagy reményeket fűzött magas részvételi arányukhoz, így az utóbbi hónapok részben arról szóltak, hogy ez a várakozás a megfelelő csatornák kihasználásával teljesuljön. Iowa után valóban úgy tűnt, hogy a 18-29 éves szavazók nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Hillary Clinton csak harmadik helyre került Barack Obama és az akkor még versenyben lévő John Edwards után, azóta azonban mintha megcsappant volna a szavazói kedv az említett korcsoportban.

A szavazóképes fiatalok 37%-a hallatta csak a hangját 2000-ben, ekkor 48%-uk Al Gore demokrata jelöltre szavazott. 2004-ben George W. Bush-sal szemben a szintén demokrata John Kerryt már 56% támogatta, változatlan részvételi arány mellett. 2008-ban Iowában ezzel szemben az összes demokratákra leadott szavazat 22%-a a 18-29 évesektől érkezett, míg a republikánusoknál csak 11%-ot tettek ki. A tetszetős részvételnek köszönhetően a demorata jelöltek kampánystábja további erőfeszítéseket tett még több fiatal bevonása érdekében. Első lépésként mind Clinton, mind Obama létrehozta saját profilját különböző közösségi oldalakon, hiszen azt remélik, hogy a fiatalokhoz a barátként bejelölésen keresztül vezet az út (így fest Clinton MySpace és Facebook profilja, és Obama MySpace és Facebook profilja). Hosszabb folyamat volt Clinton táborán belül a Hillblazers, fiatalokat mozgosító kampánystáb megszervezése, melyet lánya, Chelsea vezet. Bár Obamának nincs ilyen külön csapata, honlapján jelentős rész foglalkozik a fiatal szavazókkal való kapcsolatával. Akár e kis figyelmesség miatt, akár progresszívnek tűnő fellépése okán, de eddig ő az, akire a fiatalok szívesebben szavaztak.

A fiatalokat más erők is mozgosítják, már a 2004-es választásokon megjelent a PunkVoter, amely kimondottan a Bush ellen (tehát Kerryre) való szavazásra buzdított akkor, idén pedig a Bush örököseként látott McCaintől szeretné elijeszteni a fiatal szavazókat. Számos ehhez hasonló, kis közönséget célzó honlap üzemel még, de egy kiemelkedik közülük: a MoveOn a legnagyobb online politikai szervezet. Nem specializálódik fiatalokra, de természetesen kiterjedt feladatkörébe a ő mozgósításuk is beletartozik, csakúgy mint adományok gyűjtése Obamának, akinek ugyanis a közelmúltban támogatásukkal kedveskedtek.

Arra az esetre, ha a fentiek ellenére még mindig lenne olyan fiatal, aki nem tudta eldönteni, szavazatát melyik jelöltre adja, számos tévéműsorból választhatnak megismerésükre. Éppen ezért érdekes, hogy az előző keddi előválasztások előtt utolsó tévés megjelenésére Clinton egy szórakoztató csatornán este 11 körül sugárzott ál-hírműsort választott. A The Daily Show közönségét nagy részben a 18-34 év közöttiek teszik ki, nem csoda tehát, hogy Obama nagyon kedvelt szereplője a „híreknek”, és vendég is volt már a műsorban – kétszer is – utoljára 2007. augusztusában. Akármennyire is közel próbál mindkét demokrata jelölt férkőzni a fiatal szavazókhoz, ők Iowa óta egyre kisebb számban vesznek részt. Texasban és Ohióban a demokrata szavazók 16%-a volt 18 és 29 év közötti, míg a republikánusoknál ez a szám 11%. Rhode Islanden 13%-ot, Vermontban 11%-ot tettek ki a fiatalok szavazatai.

Nem meglepő, hogy a Republikánus Párt nem fordít külön figyelmet a fiatal szavazókra (McCainnek még egy hivatalos MySpace oldala sincs, csak egy saját honlapján keresztül üzemelő McCainSpace nevű mutánsa), az előző két választási forduló statisztikái alapján ugyanis a legtöbb fiatal demokrata jelöltre szavaz, amíg meg nem unja a hosszú procedúrát és a vele járó marakodást.

Írta: Vass Eszter

A parlamentek parlamentje Európában

Az EP az EU legdemokratikusabb, működése azonban komoly összeget (évi kb. 200 millió €) emészt fel. A rendszer őrült költségei egyre inkább szúrnak szemet az állampolgároknak is. Ennek legújabb bizonyítéka egy nemrég nyilvánosságra hozott, 1,2 millió állampolgár által aláírt petíció, melyben az állandó utazgatások megszűntetése, és egy önálló Európai Parlamenti központ létrehozása mellett tették le voksukat az aláírók.

Az EP-nek 3 székhelye van: Luxembourg, Strasbourg és Brüsszel. Az ülések és tárgyalások nagy része Brüsszelben zajlik, míg havonta egyszer, pár napra a francia oldalra, Strasbourgba költözik a parlamenti sereg. Egyszóval, kiürül a csodás brüsszeli épület. Vonat (természetesen csak a dokumentumoknak, melyek egy része el is veszik az utaztatás során), magánrepülők, autók; és az adófizetők pénzén működhet Strasbourgban a havi rendszerességgel tartott plenáris ülés tovább. A költségeket tehát azok az állampolgárok viselik feleslegesen, akiknek elvileg az érdekeit kellene a lehető leghatékonyabban képviselni.

Mi lehet az első állampolgárok által kezdeményezett petíció sorsa? Egyelőre nem tudni. A reformszerződés egyik újítása azonban, hogy amennyiben több tagországból minimum 1 millió állampolgár aláírásával közvetlenül felkérhetik a Bizottság arra, hogy valamilyen jogszabályjavaslatot terjesszen elő az adott kérdésben. A hatályos szerződések alapján ez a feltétel még nem lépett életbe. Az mostani petíciót aláíró állampolgárok által megfogalmazott éles kritikát azonban semmiképp nem szabad az EU-nak figyelmen kívül hagyni, és inkább tanácsos erősíteni, mint gyengíteni az európaiak közös Parlamentjéről eddig kialakult képet.

Írta: Szabó Erika

A Demokrata mérleg nyelve

A Demokrata előválasztási kampány éleződésével egyre valószínűbb, hogy az augusztus végi jelolt válásztási Demokrata Nemzeti Gyűlésen (DNC) sem Hillary Clinton, sem pedig Barack Obama nem tudhat maga mögött a győzelemhez szukséges 2025 választott delegáltat. Ezért egyre több szó esik a „szuperdelegáltak” kiemelkedő szerepéről, akik esetlegesen akár az elkötelezett delegáltak szerinti állással ellentétesen is szavazva, szoros verseny esetén királycsinálókká válhatnak. De kik is ezek a szuperdelegáltak valójában, mi a vélt és valós szerepük?

Az „el nem kötelezett delegált”, köznyelven szuperdelegált intézményét a Hunt Commission javaslatára a pártot rendkívül megosztó 1980-as választás után vezették be a Demokraták azzal a céllal, hogy mérsékeljék a belső széthuzást és nagyobb szerep jusson azoknak a párttagoknak, akik fontos politikai funkciót töltenek be(kormányzók, kongresszusi képviselők, volt elnökök, elnökhelyettesek, stb). Fontos kiemelni, hogy technikailag még az „elkötelezett delegáltak” is szavazhatnak bármelyik jelöltre (ahogy ez az elnökválasztási elektorokra is igaz), bár politikailag ez nem feltétlen kifizetődő. A fontos különbség az, hogy az 1984 óta érványes új szabályzat szerint az el nem kötelezett delegáltak, (pillanatnyilag 796) nem választás útján, hanem automatikusan kapnak helyet a nyár végi jelöltválasztási Gyűlésen.

Az eredeti elképzelés szerint a szuperdelegáltak jelentik a párt krémjet, ők hivatottak összetartani a pártot, megszabni annak politikai irányvonalát és eldönteni mi a legjobb a pártnak és az országnak. Mivel minden állam saját maga dönti el, milyen módon delegálja a többi képviselőt a Gyűlésre, a szuperdelegáltak egyfajta elitista ellenpontot testesítenek meg: ők az „irányadok, nem az iránykövetők.”

Ugyanakkor azzal kapcsolatban messze nincs konszenzus a Demokrata párton belül, hogy egy kiélezett küzdelemben, ahol a két jelölt fej fej mellett végez, az el nem kötelzett delegáltak kire kell hogy hallgassanak inkább. Saját lelkiismeretükre? A többségi véleményre az államukban? Vagy a többsegi vélemenyre az országban? Clinton, aki a szuperdelegáltak számát tekintve jobban all, mint Obama (238 v. 199, a CNN számitásai szerint) de a választott delegáltak és a megnyert államok alapján le van maradva valamelyest, azt üzente a szuperdelegáltaknak, hallgassanak a szivükre, Obama a választók többségének akarata szerinti szavazásra buzdít.

Egyesek azzal érvelnek, hogy hasznosabb lenne a Demokrata Pártnak, ha a szuperdelegáltak többsége egyértelműen pártolna egy jelöltet, így rövidre lehetne zárni az egyre jobban megosztó, egyre költségesebb és egyre kegyetlenebb harcot, és egyesíteni lehetne a liberális erőket a McCain elleni harcra. Mások ugyanakkor üdvözítik az elhúzódó csatát, mondván a kampány egyre szélesebb tömegeket mobilizál, a részvételi arányok rekordokat döntenek, és végre a sorban utolsó államok is nagyobb figyelmet kapnak.

Ha a két jelölt továbbra is fej-fej mellett halad, a verseny közel sem ér majd véget az utolsó, június 7-ei Puerto Rico-i előválasztással, az igazi harc ezután kezdődik majd el, az el nem kötelezett párttagok kegyeiért. Könnyen előfordulhat, hogy a választott delegáltak többségét Obama kapja, de az összes delegált számát tekintve Clinton végez elsőként, vagy éppen fordítva. A választási matematika bonyolult logikájából következően az ellentmondások sokaságára lehet számítani. Egyetértés aligha van a párton belül, hogy mi a „helyes” út, így a sors iróniája, hogy pont egy olyan helyzetet teremtett a szuperdelegáltak intézménye, ami ellen létre lett hozva annak idején.

Írta: Stumpf Anna

Tovább gyűrűzik az erőszak spirálja a Közel–Keleten

Biztatóan indult, de kábrándítóan folytatodott az év a Közel-Keleten. Az erőteljes amerikai diplomáciai erőfeszítések hatására, mind az izraeli mind a palesztín vezető politikusok hajlandónak mutatkoztak az érdemi, kötöttségek és elő feltételek nélküli tárgyalások megkezdésére. A béketárgyálások alapját az amerikaiak által kidologozott „Road Map” azaz „ Úti terv” képezi, melynek célja, hogy 2008 végére érdemi előrelépés történjen az izraeli–palesztin kapcsolatokban és Izrael mellett megalakuljon egy független, demokratikus palesztín állam. Mahmoud Abbas palesztín elnök és Ehud Olmert izraeli miniszterelnök egyaránt támogatásáról biztosította az amerikai elképzelést, a tárgyalások pedig ez év elején megkezdődtek.

A tárgyalásokkal egy időben azonban a Hamasz is aktivizálta magát, és újult erővel zúdit rakétazáport a gázai határ menti izraeli területeket. Múlt héten amikor egy halálos áldozatot is követelt egy becsapodó Quassam, az izraeli hadsereg minden eddiginél hevesebb légi és tüzérségi támadásokkal torolta meg a terrorakciót. A napokig tartó összecsapások alatt a palesztín szélsőségesek további több tucat rakétát is kilőttek Izraelre. A harcokban forduló pontot jelentett, hogy az eddig szinte kizárólagosan támadott Sderot városa mellett, immár a Gázától több mint 10 km-re lévő több mint száz ezer lakosú Ashkelon kikötő várost is elérték a Quassamoknál lényegesen nagyobb hatótávolságú, módosított Katyusha rakéták.

A harcok pár napja alatt több mint 120 palesztín és 2 izraeli katona vesztette életét. Bár az izraeli hadsereg földi offenzívával fenyegetett, ez végűl amerikai nyomásra nem indult meg. Mahmoud Abbas palesztín elnök a szerinte eltúlzott izraeli válaszlépésre reagálva a béke tárgyalások felfüggesztését jelentette be, ám ettől hamar visszakozott. A tárgyalások ezek szerint folytatódnak, de az erőszak sem csillapodik: március 7.-én egy magányos palesztín terrorista 8 embert lőtt agyon egy jeruzsálemi zsidó vallásos iskolában.

Írta: Forgács Péter

A hét hírei

Választás, választás, választás:

• Oroszországban tuti befutóval;
• Spanyolországban két párt között;
• a Demokrata Pártban két stílus között;
• és még a republikánusoknál is: hagyomány és hagyomány között.

„Történelmi” tévés vita Spanyolországban

A vasárnap tartandó választásokat megelőző televíziós debatt jelentőségét, nem annyira az abban elhangzottak, mint inkább annak puszta ténye adja: az 1976 óta szabadon választó országban ugyanis eddig mindössze egyszer ütköztek meg szemtől szemben a miniszterelnök-aspiránsok.

1993-ban a kormányzó szocialista Felipe González egyértelmű hátrányának leküzdése reményében hívta vitára a népszerűbb néppárti jelöltet, José María Aznart, aki utóbb úgy nyilatkozott, hiba volt elfogadnia a kihívást: nyerő pozícióban az ember jobb, ha nem kockáztat.

Ezért fogadta meglepetéssel a közvélemény, hogy a jelenlegi szocialista kormányfő, José Luis Rodríguez Zapatero stabil előnye ellenére kihivta a jobboldal jelöltjét, Mariano Rajoy-t a spanyol demokrácia történelmének második televíziós ütközetére. Az óriási érdeklődést jól mutatja, hogy nézettségében felülmúlta a „legutóbbit”: több mint 13 millióan kísérték figyelemmel.

Egy biztos: kár volt a lelkesedésért: az estét nem az érdemi kérdések latolgatása jellemezte - az oktatás és az egészség ügyére például a 90-ből mindösszesen 6 percet szántak, s akkor is maradtak a közhelyeknél és a már jól megismert érveiknél.

A vitát alapvetően a két oldal retorikája közti, inkább érzelmi alapú különbségekre való ráerősíteni igyekvés határozta meg: a néppárti kormányfő-jelölt - már-már xenofóbiába hajló stílusban - támadta a jelenlegi vezetés megengedő menekültpolitikáját, a miniszterelnök pedig fájdalmas arccal védekezett. Ugyanez volt a koreográfia a másik legmeghatározóbb téma esetében is: Rajoy durván bírálta, s többször hazugsággal vádolta Zapaterót annak sikertelen antiterrorista politikája miatt, a kormányfő pedig visszafogottan - de ügyesen - érvelt ellen.

A közvélemény tehát semmi újat nem tudott meg a két oldal programjáról; s a bizonytalankodók sem kaptak semmilyen kapaszkodót, de még annak a látszatát sem, hogy bármelyik fél is meg akarná őket győzni – bármiről is. Úgy tűnik, a televíziós vita „hagyományának” felelevenítésével a szocialisták mindössze egy jó pontot akartak szerezni a közvélemény és Európa szemében. A forma tehát már megvan a félszigeten is, reménykedjünk, hogy legközelebb már tartalommal is sikerül majd megtölteni.

Mint mindennek, azért ennek a vitának is lett nyertese: a megkérdezettek 46 százaléka ítélte meg úgy, hogy Zapatero kerekedett felül a vitában, s 42 százalék mondta ugyanezt Rajoy-ról. (Lanyhuló érdeklődéssel) várjuk a jövő hétfői visszavágót!

Írta: Borbély Judit

Március 4. - First Lady a partvonalra kerül?

Minden idők egyik legkiélezettebb küzdelme a Demokrata Párt elnökjelölti tisztségéért e hét keddjén véget érhet. A keddi jelölőgyűléseken (Ohio, Texas, Rhode Island és Vermont) államok szavazói járulnak az urnákhoz.

A Republikánusoknál a helyzet egyértelmű: John McCain az elnökjelölti poszt várományosa, és a négy említett államban is magabiztosan vezet.

A Demokrata Párt két jelöltje azonban különböző előjelekkel érkezik a sorsdöntő eseményre. Barack Obama, Illinois szenátora, tizenegy győzelemből álló sorozatot tudhat a háta mögött, így az államok tekintetében magabiztosan, 26-11 arányban vezet Hillary Clinton ellen. A kezdetben a küzdelem várható győztesének tekintett New York-i szenátor a versenyben maradásért küzd a március 4-i fordulóban.

A két jelentős népességgel rendelkező államban (Ohio és Texas) Clinton magabiztos fölényt tudhatott magáénak, de az idő előrehaladtával ez folyamatosan (el)olvadt, ami betudható ellenfele kivételes győzelmi sorozatának és a két államban az Illinois- i szenátor által elköltött óriási mértékű kampányösszegeknek (9,5 Millió $, Clinton 4,3M$-jával szemben). Obama fokozatosan szerzett népszerűséget a kezdetben Clinton bázisának tudott spanyolajkúak között, akik 8,5 Millióan képviseltetik magukat Texasban. Ezzel a fegyverténnyel pedig folytathatja Clinton szavazóbázisának meghódítását, amelyet már a megelőző jelölőgyűlések alkalmával megkezdett. Texasban a legtöbb közvéleménykutató Obama marginális győzelmét várja, míg Ohio-ban Clintonnak sikerült a kétszámjegyes vezetéséből várhatóan egy néhány százalékot megtartania.A két kis államot tekintve, Obama Vermontban, míg Clinton Rhode Islanden tűnik esélyesebbnek.

Clintonnak a „valódi” versenyben maradáshoz azonban fölényes győzelmekre lenne szüksége, amelyek kevéssé látszanak valószínűnek. Ezidáig úgy tűnt, ha Clintonnak nem sikerül mind a két államot hoznia (akár kis különbséggel), akkor vélhetően kiszáll a küzdelemből, azonban ma már a szenátorasszony tanácsadói egy esetleges „csak” Ohio-i győzelem esetén is indokoltnak tartanák a küzdelem folytatását. Ebben az esetben azonban a harc legalább az április 22.-ei Pennsylvania-i jelölésig (ott egyelore Clinton tűnik esélyesebbnek) eltart.

Írta: Frang Géza

Sokszereplős játszma

Múlt héten volt már róla szó, John McCain hogyan próbál beférkőzni a republikánus bázis kegyeibe – azóta azonban mondhatni „közbejött” egy s más, így mindenképpen megéri még egy cikk erejéig foglalkozni a fejleményekkel.

Történt ugyanis, hogy kipattant egy botrány a New York Times, majd később a Washington Post hasábjain, melyekben azzal vádolták meg McCaint, hogy túlságosan is szoros kapcsolatba került egy bizonyos Vicki Iseman nevű telekommunikációs lobbistával még a 2000-es elnöki kampánya idején.

Az ügynek számos homályos és ellentmondásos pontja, és mindenekelőtt két fő vonatkozása van. Az előbbiek lassan egy könyvet is kitöltenének, és számos hírportálon olvashatunk róluk, többek között itt, itt, itt, vagy itt. Fordítsuk tehát figyelmünket a két fő szálra, amelyet magában foglal a botrány: egyfelől a lehetséges házasságtörés vádjára, másfelől pedig a tisztességtelen lobbizás és a hatalommal való visszaélés problematikájára. Annak ellenére, hogy mintha inkább az elsővel foglalkozna az amerikai média, a másik is legalább akkora károkat okozhat(na) McCain kampányának, mint az első – ha nem nagyobbakat.

A házasságtörés vádja leginkább a már az előző cikkben említett szociális konzervatívok körében kelthet negatív hullámokat, ami a szenátor számára eleve érzékeny terület, hiszen a többi – a versenyből mára már jobbára kiesett – republikánus jelölthöz képest társadalmi kérdésekben sokkal centristább nézeteket képvisel, és nehéz meggyőznie ezeket a (többnyire mélyen vallásos) csoportokat „igazi” konzervativizmusáról. Ilyen körülmények között egy házasságtörési botrány gyakorlatilag a lehető legrosszabb, ami csak történhetett McCainnel.

Ezzel szemben a visszaélés vádja szélesebb körökben ronthatja esélyeit – McCainnek ugyanis már nem ez az első ilyen ügye, és különösen rosszul veszi ki magát annak fényében, hogy egész kampányát az őszinteség és a tisztesség jegyében folytatta (ennek egyik szimbóluma, hogy kampánybuszát is Straight Talk, azaz „Egyenes Beszéd” Expressznek keresztelte).

Mindazonáltal egyelőre úgy tűnik, a szenátornak nem kell komoly következményektől tartania – sőt. Stábja a lehetőségekhez mérten a legtöbbet hozta ki a kellemetlen ügyből, amikor a liberális média alaptalan mocskolódásának (smear campaign) titulálta azt – ezzel számos korábbi kritikusát is sikerült átmenetileg McCain oldalára állítani (így például többek között Rush Limbaugh-t is), és a republikánusok többé-kevésbé összezártak de facto jelöltjük mögött.

Ezzel szemben a demokraták oldalán gyakorlatilag minden van, csak összetartás nem… és ennek egyik (vagy inkább legfőbb) negatív hozadéka számukra, hogy kicsinyes harcaik közepette nem tudnak kellő figyelmet fordítani azokra a kérdésekre, amikre igazán kellene. Bármily hihetetlen ugyanis, a demokrata elnökjelöltek alig foglalkoztak a botránnyal – és talán itt üt vissza először komolyan a kampány során az a tény, hogy a demokraták még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy egymást szapulják, ahelyett, hogy ezt republikánus ellenfelükkel tennék.

Írta: Varga Andrea