Brit-francia barátság

Protokoll-látogatásként kezdődött, jelentősebb politikai eredményekkel zárult Sarkozy kétnapos londoni látogatása. Úgy tűnik, Sarkozy inkább Nagy-Britanniát tenné a legfőbb uniós szövetségesévé, Németország helyett.

A megvitatott témák közül szerepelt az afganisztáni katonai szerepvállalás, a bevándorlás kérdése, a globális felmelegedés problémája, az EU reformja, a jövőbeni védelmi együttműködés éa a nukleáris energia békés felhasználása.

Többek között Sarkozy ígéretet tett az Afganisztánban állomásozó francia haderő megerősítésére. A jelek szerint Sarkozy cserébe brit támogatást remél az európaiak NATO-n belüli szerepének erősítéséhez, de Brown egyenlőre szkeptikus az önálló európai NATO-parancsnokság felállításának ötletével szemben.

A két ország közötti nukleáris egyezmény (entente nucléaire) fontos áttörést hozott: a brit kormány célja, hogy a nukleáris energia felhasználását az eddigi 20 %-ról 40%-ra növelje, ennek kielégítésére pedig a a fejlett francia nukleáris ipar a legfelkészültebb. Együttműködési megállapodást kötöttek olyan új generációs atomerőművek építéséről, ami a tervek szerint jelentősen csökkenti a szén-dioxid kibocsátást.

A bevándorlás ügyében is születtek eredmények, ami azért is számít jelentős eredménynek, mert az EU-ban nincs még kiforrott egységes szabályozás a bevándorlási kérdések tekintetében. Franciaország a bevándorló célországok közé tartozik, Nagy-Britanniával, Hollandiával és Belgiummal egyetemben. A párizsi események pedig nyilvánvalóvá tették, hogy Franciaországban kudarcot vallott a kisebbségek asszimilálását célzó politika. Ekkor a kormány két évvel meghosszabbította azt a periódust, ami után egy francia állampolgár házastársa kérheti a francia állampolgárságot és megszigorította a külföldön kötött házasságok érvényességének megvizsgálását is. Az illegális bevándorlók kiutasításának száma pedig a korábbi 10 ezerről 2007-ben 20 ezerre nőtt. 2007-ben ezen kívül a francia szenátus elfogadta az új bevándorlási törvénytervezet azon passzusát, hogy engedélyezhessék a családegyesítés keretében Franciaországba érkező bevándorlók DNS vizsgálatát.

A múlt heti brit-francia csúcstalálkozón az elutasított menekültkérelmet beadókat hazaszállító közös charter-repülőjáratok üzemeltetéséről állapodtak meg, és a La Manche csatorna két partján történő ellenőrző rendszerek fejlesztését is tervezik.

Az európai bevándorlási és menekültügyi paktum várhatóan a soros francia EU-elnökség egyik prioritása lesz. A paktum alapelvei a következőek:

• a külső határok védelmének megerősítése,
  
  
• a legális bevándorlás kvóták köré szervezése,
  
  
• a korábban érkezett illegális bevándorlók tömeges legalizálásának leállítása,
  
  
• a hazatoloncolás közös megszervezése, és
  
  
• a menekülteket kibocsátó országokkal való együttműködés.

A hét hírei

• Az Egyesült Államokban tovább folytatódik a vita a lehallgatások jogi szabályozásáról.

• Libanon az elnökválasztás kérdését továbbra sem tudja rendezni.

• A francia helyhatósági választások tanúlságai alapján Sarkozynek tovább esett a népszerűsége.

• Lecsillapodott a latin-amerikai konfliktus.

Pálfordulás Latin-Amerikában

Az utóbbi évek legnagyobb válságát élte túl Latin-Amerika. Az konfliktus az egyre erősödő regionális ambíciókkal bíró Venezuela és szomszédja az USA támogatását élvező Kolumbia között bontakozott ki.

A kolumbiai belső katonai ellenzék, a FARC terrorista gerillái legalább ezer túszt tartanak fogva az ország egy jól elhatárolható részén, akik közül kb. 40 magasrangú, az elit rétegből származik. Közülük engedtek el a március elején négyet. A "mentőakciót" az állami tévék is közvetítették, és a sikert leginkább Chávez venezuelai elnök nevéhez kötötték, aki a hős szerepében tetszelgett. Ám ez rávilágított arra, hogy a venezuelai vezető szoros kapcsolatokat ápol a kolumbiai terroristákkal.

A gyanú tovább erősödött amikor két nappal a túszmentés után kolumbiai repülőgépek megtámadtak egy FARC támaszpontot, és a kb. 16 halott között volt Raúl Reyes, a szervezet elsőszámú vezetője. A bombázás maradványai közül pedig további bizonyítékok kerültek elő Chávez és a gerillák együttműködéséről.

Bonyolította a helyzetet, hogy a csapás a a kolumbiai-ecuadori határ ecuadori oldalán történt, így az akció felháborodást váltott ki egész Latin-Amerikában. Chávez ismét megpróbált politikai tőkét kovácsolni a fejleményekből, és szokásos vasárnap esti élő showműsorában, az !Aló, presidente!-ben egy perces néma csendet rendelt el az elhunyt rebellis vezér tiszteletére, majd telefonon hívta hadügyminiszterét, és fegyveres csapatokat rendelt a határhoz. Ezután hívta Correát, az ecuadori elnököt és kérte, hogy ő is támogassa a katonai előkészületeket.

A régió országai is feléledtek, elsőként Nicaragua csatlakozott Venezuelához, ám a nemzetközi nyomás hatására csillapodtak a kedélyek. Berlin, USA, Brüsszel, és a Latin-Amerikai országok szervezete is a békés megoldásra szolította fel a feleket. Chávez ezt is saját javára fordította: békítőként mutatta magát, és az egységes Latin-Amerikát hirdette.

Írta: Kovács Máté

Sarkozy tesztje

A 2007-es francia elnökválasztás után durván 1 évvel megtartott helyhatósági választások a jobboldali köztársasági elnök politikájáról és személyéről alkotott véleménynyilvánításnak is felfoghatók. És a vélemény nem kedvező számára. A 2 fordulós (március 9. és 16.) választások eredményeképpen a szocialista párt jó pár protestszavazatot begyűjtve átvette az irányítást számos korábban jobboldali többségű város felett (Toulouse, Strasbourg), amellett, hogy a legnagyobb városokat (Lyon, Lille) és Párizst is megtartotta. De a győzelem mégsem teljes, Marseille és Bordeaux maradt kormánypárti kézben. Összességében a Franciaországban alacsonynak számító részvételi arány (65,5%) mellett a kormánypárt 47,5%-ot, míg az ellenzék 49,5%-ot szerzett.

Az államfő zuhanó népszerűsége sem segítette a jobboldalt- az elnökválasztáskor mért 65%ról mintegy 37%ra csökkent a közvéleménykutatások szerint. Ennek megfelelően Sarkozy feltűnően távol tartotta magát a helyhatósági választások kampányától, és inkább magasabb népszerűségnek örvendő miniszterelnöke, François Fillon folytatta az országjárást, látogatott el kampányrendezvényekre.

A szocialista SP-n és a jobboldali UMP-n kívül egy harmadik párt is versengett a szavazatokért: a François Bayrou vezette centrista MoDem, mely már az elnökválasztásokkor is a mérleg nyelve szerepet kívánta betölteni, most is hasonló babérokra pályázott- a két forduló között, klasszikus hintapolitikát folytatva egyik oldalon se köteleződött el, hanem kölcsönös megegyezések alapján visszalépett vagy a szocialista, vagy a kormánypárti jelölt javára- viszont saját választókörzetében nem sikerült megszereznie az elsőséget a centrista elnöknek.

Elemzők szerint a megkezdett reformok menetére nézve nem sok hatása van a helyhatósági választások kimenetelének, maga Sarkozy is kijelentette, hogy a döntő dátum számára a következő választások ideje, 2012. Viszont változások lesznek megfigyelhetők az elnök hiperaktív imidzsén és így a kormány kommunkációján egy moderáltabb, megfontoltabb irányba.

Írta: Debreczeni Anna

Továbbra is instabil a helyzet Libanonban

Továbbra sem sikerült rendezni a libanoni elnökválasztás kérdését. A 2007 őszén hivatalba lépett Emil Lahoud elnöki mandátuma lejárt, és az alkotmány szerint egy maronita keresztény új elnököt kellett volna választani utódjául.

Az ország azonban végletesen megosztott, a két ellentétes politikai tábor szinte semmiben nem tud megegyezésre jutni. Az egyik oldalon a Fuad Sinora miniszterelnök vezette kormányerők állnak, akik élvezik az ország szunnita és keresztény közösségeinek, valamint Amerika, Franciaország és Szaúd-Arábia támogatását. Az ellenzék pedig elsősorban a siíta Hezbollah, Szíria és Irán pártfogoltja. A libanoni belpolitikai bizonytalanság egyértelműen a szomszédos Szíria érdeke, mely mind a mai napig Szíria részeként tekint Libanonra, így hivatalosan el sem ismeri az országot. Szíria mellett a Hezbollah további aktív támogatást kap Irántól, mely jelentős fegyverszállítmányokkal igyekszik felkészíteni a siíta szervezetet egy Izraellel történő esetleges újabb összecsapáshoz.

Ítta: Forgács Péter

Szabadság és/vagy biztonság?

Az utóbbi hetekben történt, hogy a Kongresszus alsóháza nem hosszabbította meg a Protect America Act („Védjük meg Amerikát”) elnevezést viselő törvényt, amely lehetővé teszi a bírósági végzés nélküli lehallgatást. Mi is áll ennek hátterében?

A szabadság és biztonság viszonylatában „annak idején az Alapító Atyák doyenje, Benjamin Franklin leszögezte, hogy ha a kettő közül választania kellene, akkor a szabadság mellett tenné le a voksát. [Ezzel szemben a] 2001. szeptember 11-i terrortámadások után egy közvélemény-kutatás felmérése szerint a megkérdezettek több mint kétharmada a biztonságot részesítette előnyben.” (Magyarics Tamás: Az amerikai politikai konzervativizmus. Múltunk, 2003, 48. évfolyam, 4. szám) Ez talán kevéssé meglepő a történtek fényében, mindazonáltal azt is látnunk kell, hogy Bush elnököt számos alkalommal vádolták már meg azzal, talán nem is egészen alaptalanul, hogy egyszerűen kihasználja az emberek félelmét, pusztán hatalmi célokért.

Már csak ezért is különösen érdekes, hogy a Kongresszus immáron demokrata többségű képviselőháza nem fogadta el a szenátus által már jóváhagyott törvényjavaslatot, amely további hat évre adott volna engedélyt. (Ami még ennél is érdekesebb persze, az az, hogyan fogadhatta el a szintén – legalábbis de facto – demokrata többséggel bíró szenátus a törvényt.) Mindeközben Bush elnök egyenesen azt követelte, hogy ezúttal ne csak időleges szabályozást fogadjanak el, hanem állandó jelleggel, véglegesen (!) engedélyezzék ezeket a lehallgatásokat. Mivel azonban újat nem fogadtak el, az előző jogszabály pedig hatályát vesztette, az említett lehallgatásokhoz a továbbiakban (legalábbis egyelőre) ismét szükség lesz bírósági végzéshez.

Fontos kiemelni, hogy itt nem csupán lehallgatásról van szó, hanem végzés nélküli lehallgatásról, ami órási különbség. Nem véletlen, hogy az eredeti törvényi felhatalmazás sem korlátlan időre szólt, mivel már akkor is sokan hangot adtak aggodalmuknak esetleges hosszútávú hatásaival kapcsolatban. Valóban, ami a történelmi tapasztalatokat illeti, nem ez lenne az első eset, hogy az amerikai szabadságideált elhomályosítja egy külső ellenségtól való, már-már hisztérikus félelem… Két igazán döbbenetes mozzanata van ennek az egész ügynek:

Az egyik, hogy az ok, amiért a képviselőházi demokraták nem akarják elfogadni a szenátus verzióját nem az, hogy nem értenek egyet a lehallgatás ilyen formájával; csupán az, hogy a képviselők – ellentétben a szenátorokkal – nem akarnak (visszamenőleges hatályú!) jogi immunitást adni (ezáltal – legalábbis a leghallgatásokkal összefüggésben – perelhetetlenné tenni őket) azoknak a telekommunikációs cégeknek, amelyek részt vesznek ezekben a lehallgatásokban;

A másik pedig az, hogy még egy ekkora nézetkülönbség is elég volt ahhoz, hogy Bush elnöki vétóval fenyegetőzzön, amennyiben a demokraták verziója kerülne elfogadásra. Minthogy ez utóbbi a minap be is következett, kíváncsian várjuk a fejleményeket…

Írta: Varga Andrea

A hét hírei

• Az előző héten 5 amerikai állam kelt el:

• egyre több szó esik a szuperdelegáltakról


• de egyre kevesebb fiatal szavaz.


• Petíciót nyújtottak be az EP költségvetésének ügyében.


• Tovább közelít egymáshoz Japán és Dél-Korea az új elnök beiktatását követően.


• Kiújult a válság a Közel-Keleten.

Javuló viszonyok

Újabb jelei vannak Japán és Dél-Korea közeledésének, ezúttal azonban már nem csak nagyratörő tervekről beszélhetünk. A múlt héten munkába állt koreai elnök, Lee Myung-Bak beiktatásán mondott beszédében, a két ország közötti viszály megszüntetését szorgalmazta. „Inkább a jövővel kellene foglalkozni, nem pedig a múlton rágodni.” Ez volt az üzenete az új elnöknek, amellyel a sok évre visszatekintő rossz viszonyt igyekszik elfeledtetni.

A beszéd az 1919-es lázadás évfordulóján különösen békésnek mondható, hiszen Lee elődje minden alkalommal bocsánatkérésre szólította fel Japánt, a lázadást követő megtorlásért. Lee többek között a 2004-ben elvetett szabadkereskedelmi egyezményről is szeretne újra tárgyalásokat kezdeményezni. A részleteket áprilisban lehet majd kidolgozni, amikor Lee Japánba utazik.

A javuló viszony stabilitást hozhat a régióba, és az új elnök pragmatista külpolitikája talán Észak-Koreával szemben is eredményeket hozhat. Bár Észak-Korea továbbra is elszigetelt múlt héten Phenjanban járt a New York Philharmonic Orchestra, amely mindenképpen pozitív fejleménynek tekinthető, attól függetlenül, hogy az amerikai kormányzás bagatelizálta az ügyet.

írta: Diószegi Márton

Szavaznak a fiatalok

Az idei elnökválasztáson a demokraták megelőlegezték a bizalmat a fiatal szavazóknak és velük együtt megannyi híroldal, többek között a BBC, az ABC News, a Politico és a FoxNews mind nagy reményeket fűzött magas részvételi arányukhoz, így az utóbbi hónapok részben arról szóltak, hogy ez a várakozás a megfelelő csatornák kihasználásával teljesuljön. Iowa után valóban úgy tűnt, hogy a 18-29 éves szavazók nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Hillary Clinton csak harmadik helyre került Barack Obama és az akkor még versenyben lévő John Edwards után, azóta azonban mintha megcsappant volna a szavazói kedv az említett korcsoportban.

A szavazóképes fiatalok 37%-a hallatta csak a hangját 2000-ben, ekkor 48%-uk Al Gore demokrata jelöltre szavazott. 2004-ben George W. Bush-sal szemben a szintén demokrata John Kerryt már 56% támogatta, változatlan részvételi arány mellett. 2008-ban Iowában ezzel szemben az összes demokratákra leadott szavazat 22%-a a 18-29 évesektől érkezett, míg a republikánusoknál csak 11%-ot tettek ki. A tetszetős részvételnek köszönhetően a demorata jelöltek kampánystábja további erőfeszítéseket tett még több fiatal bevonása érdekében. Első lépésként mind Clinton, mind Obama létrehozta saját profilját különböző közösségi oldalakon, hiszen azt remélik, hogy a fiatalokhoz a barátként bejelölésen keresztül vezet az út (így fest Clinton MySpace és Facebook profilja, és Obama MySpace és Facebook profilja). Hosszabb folyamat volt Clinton táborán belül a Hillblazers, fiatalokat mozgosító kampánystáb megszervezése, melyet lánya, Chelsea vezet. Bár Obamának nincs ilyen külön csapata, honlapján jelentős rész foglalkozik a fiatal szavazókkal való kapcsolatával. Akár e kis figyelmesség miatt, akár progresszívnek tűnő fellépése okán, de eddig ő az, akire a fiatalok szívesebben szavaztak.

A fiatalokat más erők is mozgosítják, már a 2004-es választásokon megjelent a PunkVoter, amely kimondottan a Bush ellen (tehát Kerryre) való szavazásra buzdított akkor, idén pedig a Bush örököseként látott McCaintől szeretné elijeszteni a fiatal szavazókat. Számos ehhez hasonló, kis közönséget célzó honlap üzemel még, de egy kiemelkedik közülük: a MoveOn a legnagyobb online politikai szervezet. Nem specializálódik fiatalokra, de természetesen kiterjedt feladatkörébe a ő mozgósításuk is beletartozik, csakúgy mint adományok gyűjtése Obamának, akinek ugyanis a közelmúltban támogatásukkal kedveskedtek.

Arra az esetre, ha a fentiek ellenére még mindig lenne olyan fiatal, aki nem tudta eldönteni, szavazatát melyik jelöltre adja, számos tévéműsorból választhatnak megismerésükre. Éppen ezért érdekes, hogy az előző keddi előválasztások előtt utolsó tévés megjelenésére Clinton egy szórakoztató csatornán este 11 körül sugárzott ál-hírműsort választott. A The Daily Show közönségét nagy részben a 18-34 év közöttiek teszik ki, nem csoda tehát, hogy Obama nagyon kedvelt szereplője a „híreknek”, és vendég is volt már a műsorban – kétszer is – utoljára 2007. augusztusában. Akármennyire is közel próbál mindkét demokrata jelölt férkőzni a fiatal szavazókhoz, ők Iowa óta egyre kisebb számban vesznek részt. Texasban és Ohióban a demokrata szavazók 16%-a volt 18 és 29 év közötti, míg a republikánusoknál ez a szám 11%. Rhode Islanden 13%-ot, Vermontban 11%-ot tettek ki a fiatalok szavazatai.

Nem meglepő, hogy a Republikánus Párt nem fordít külön figyelmet a fiatal szavazókra (McCainnek még egy hivatalos MySpace oldala sincs, csak egy saját honlapján keresztül üzemelő McCainSpace nevű mutánsa), az előző két választási forduló statisztikái alapján ugyanis a legtöbb fiatal demokrata jelöltre szavaz, amíg meg nem unja a hosszú procedúrát és a vele járó marakodást.

Írta: Vass Eszter

A parlamentek parlamentje Európában

Az EP az EU legdemokratikusabb, működése azonban komoly összeget (évi kb. 200 millió €) emészt fel. A rendszer őrült költségei egyre inkább szúrnak szemet az állampolgároknak is. Ennek legújabb bizonyítéka egy nemrég nyilvánosságra hozott, 1,2 millió állampolgár által aláírt petíció, melyben az állandó utazgatások megszűntetése, és egy önálló Európai Parlamenti központ létrehozása mellett tették le voksukat az aláírók.

Az EP-nek 3 székhelye van: Luxembourg, Strasbourg és Brüsszel. Az ülések és tárgyalások nagy része Brüsszelben zajlik, míg havonta egyszer, pár napra a francia oldalra, Strasbourgba költözik a parlamenti sereg. Egyszóval, kiürül a csodás brüsszeli épület. Vonat (természetesen csak a dokumentumoknak, melyek egy része el is veszik az utaztatás során), magánrepülők, autók; és az adófizetők pénzén működhet Strasbourgban a havi rendszerességgel tartott plenáris ülés tovább. A költségeket tehát azok az állampolgárok viselik feleslegesen, akiknek elvileg az érdekeit kellene a lehető leghatékonyabban képviselni.

Mi lehet az első állampolgárok által kezdeményezett petíció sorsa? Egyelőre nem tudni. A reformszerződés egyik újítása azonban, hogy amennyiben több tagországból minimum 1 millió állampolgár aláírásával közvetlenül felkérhetik a Bizottság arra, hogy valamilyen jogszabályjavaslatot terjesszen elő az adott kérdésben. A hatályos szerződések alapján ez a feltétel még nem lépett életbe. Az mostani petíciót aláíró állampolgárok által megfogalmazott éles kritikát azonban semmiképp nem szabad az EU-nak figyelmen kívül hagyni, és inkább tanácsos erősíteni, mint gyengíteni az európaiak közös Parlamentjéről eddig kialakult képet.

Írta: Szabó Erika

A Demokrata mérleg nyelve

A Demokrata előválasztási kampány éleződésével egyre valószínűbb, hogy az augusztus végi jelolt válásztási Demokrata Nemzeti Gyűlésen (DNC) sem Hillary Clinton, sem pedig Barack Obama nem tudhat maga mögött a győzelemhez szukséges 2025 választott delegáltat. Ezért egyre több szó esik a „szuperdelegáltak” kiemelkedő szerepéről, akik esetlegesen akár az elkötelezett delegáltak szerinti állással ellentétesen is szavazva, szoros verseny esetén királycsinálókká válhatnak. De kik is ezek a szuperdelegáltak valójában, mi a vélt és valós szerepük?

Az „el nem kötelezett delegált”, köznyelven szuperdelegált intézményét a Hunt Commission javaslatára a pártot rendkívül megosztó 1980-as választás után vezették be a Demokraták azzal a céllal, hogy mérsékeljék a belső széthuzást és nagyobb szerep jusson azoknak a párttagoknak, akik fontos politikai funkciót töltenek be(kormányzók, kongresszusi képviselők, volt elnökök, elnökhelyettesek, stb). Fontos kiemelni, hogy technikailag még az „elkötelezett delegáltak” is szavazhatnak bármelyik jelöltre (ahogy ez az elnökválasztási elektorokra is igaz), bár politikailag ez nem feltétlen kifizetődő. A fontos különbség az, hogy az 1984 óta érványes új szabályzat szerint az el nem kötelezett delegáltak, (pillanatnyilag 796) nem választás útján, hanem automatikusan kapnak helyet a nyár végi jelöltválasztási Gyűlésen.

Az eredeti elképzelés szerint a szuperdelegáltak jelentik a párt krémjet, ők hivatottak összetartani a pártot, megszabni annak politikai irányvonalát és eldönteni mi a legjobb a pártnak és az országnak. Mivel minden állam saját maga dönti el, milyen módon delegálja a többi képviselőt a Gyűlésre, a szuperdelegáltak egyfajta elitista ellenpontot testesítenek meg: ők az „irányadok, nem az iránykövetők.”

Ugyanakkor azzal kapcsolatban messze nincs konszenzus a Demokrata párton belül, hogy egy kiélezett küzdelemben, ahol a két jelölt fej fej mellett végez, az el nem kötelzett delegáltak kire kell hogy hallgassanak inkább. Saját lelkiismeretükre? A többségi véleményre az államukban? Vagy a többsegi vélemenyre az országban? Clinton, aki a szuperdelegáltak számát tekintve jobban all, mint Obama (238 v. 199, a CNN számitásai szerint) de a választott delegáltak és a megnyert államok alapján le van maradva valamelyest, azt üzente a szuperdelegáltaknak, hallgassanak a szivükre, Obama a választók többségének akarata szerinti szavazásra buzdít.

Egyesek azzal érvelnek, hogy hasznosabb lenne a Demokrata Pártnak, ha a szuperdelegáltak többsége egyértelműen pártolna egy jelöltet, így rövidre lehetne zárni az egyre jobban megosztó, egyre költségesebb és egyre kegyetlenebb harcot, és egyesíteni lehetne a liberális erőket a McCain elleni harcra. Mások ugyanakkor üdvözítik az elhúzódó csatát, mondván a kampány egyre szélesebb tömegeket mobilizál, a részvételi arányok rekordokat döntenek, és végre a sorban utolsó államok is nagyobb figyelmet kapnak.

Ha a két jelölt továbbra is fej-fej mellett halad, a verseny közel sem ér majd véget az utolsó, június 7-ei Puerto Rico-i előválasztással, az igazi harc ezután kezdődik majd el, az el nem kötelezett párttagok kegyeiért. Könnyen előfordulhat, hogy a választott delegáltak többségét Obama kapja, de az összes delegált számát tekintve Clinton végez elsőként, vagy éppen fordítva. A választási matematika bonyolult logikájából következően az ellentmondások sokaságára lehet számítani. Egyetértés aligha van a párton belül, hogy mi a „helyes” út, így a sors iróniája, hogy pont egy olyan helyzetet teremtett a szuperdelegáltak intézménye, ami ellen létre lett hozva annak idején.

Írta: Stumpf Anna

Tovább gyűrűzik az erőszak spirálja a Közel–Keleten

Biztatóan indult, de kábrándítóan folytatodott az év a Közel-Keleten. Az erőteljes amerikai diplomáciai erőfeszítések hatására, mind az izraeli mind a palesztín vezető politikusok hajlandónak mutatkoztak az érdemi, kötöttségek és elő feltételek nélküli tárgyalások megkezdésére. A béketárgyálások alapját az amerikaiak által kidologozott „Road Map” azaz „ Úti terv” képezi, melynek célja, hogy 2008 végére érdemi előrelépés történjen az izraeli–palesztin kapcsolatokban és Izrael mellett megalakuljon egy független, demokratikus palesztín állam. Mahmoud Abbas palesztín elnök és Ehud Olmert izraeli miniszterelnök egyaránt támogatásáról biztosította az amerikai elképzelést, a tárgyalások pedig ez év elején megkezdődtek.

A tárgyalásokkal egy időben azonban a Hamasz is aktivizálta magát, és újult erővel zúdit rakétazáport a gázai határ menti izraeli területeket. Múlt héten amikor egy halálos áldozatot is követelt egy becsapodó Quassam, az izraeli hadsereg minden eddiginél hevesebb légi és tüzérségi támadásokkal torolta meg a terrorakciót. A napokig tartó összecsapások alatt a palesztín szélsőségesek további több tucat rakétát is kilőttek Izraelre. A harcokban forduló pontot jelentett, hogy az eddig szinte kizárólagosan támadott Sderot városa mellett, immár a Gázától több mint 10 km-re lévő több mint száz ezer lakosú Ashkelon kikötő várost is elérték a Quassamoknál lényegesen nagyobb hatótávolságú, módosított Katyusha rakéták.

A harcok pár napja alatt több mint 120 palesztín és 2 izraeli katona vesztette életét. Bár az izraeli hadsereg földi offenzívával fenyegetett, ez végűl amerikai nyomásra nem indult meg. Mahmoud Abbas palesztín elnök a szerinte eltúlzott izraeli válaszlépésre reagálva a béke tárgyalások felfüggesztését jelentette be, ám ettől hamar visszakozott. A tárgyalások ezek szerint folytatódnak, de az erőszak sem csillapodik: március 7.-én egy magányos palesztín terrorista 8 embert lőtt agyon egy jeruzsálemi zsidó vallásos iskolában.

Írta: Forgács Péter

A hét hírei

Választás, választás, választás:

• Oroszországban tuti befutóval;
• Spanyolországban két párt között;
• a Demokrata Pártban két stílus között;
• és még a republikánusoknál is: hagyomány és hagyomány között.

„Történelmi” tévés vita Spanyolországban

A vasárnap tartandó választásokat megelőző televíziós debatt jelentőségét, nem annyira az abban elhangzottak, mint inkább annak puszta ténye adja: az 1976 óta szabadon választó országban ugyanis eddig mindössze egyszer ütköztek meg szemtől szemben a miniszterelnök-aspiránsok.

1993-ban a kormányzó szocialista Felipe González egyértelmű hátrányának leküzdése reményében hívta vitára a népszerűbb néppárti jelöltet, José María Aznart, aki utóbb úgy nyilatkozott, hiba volt elfogadnia a kihívást: nyerő pozícióban az ember jobb, ha nem kockáztat.

Ezért fogadta meglepetéssel a közvélemény, hogy a jelenlegi szocialista kormányfő, José Luis Rodríguez Zapatero stabil előnye ellenére kihivta a jobboldal jelöltjét, Mariano Rajoy-t a spanyol demokrácia történelmének második televíziós ütközetére. Az óriási érdeklődést jól mutatja, hogy nézettségében felülmúlta a „legutóbbit”: több mint 13 millióan kísérték figyelemmel.

Egy biztos: kár volt a lelkesedésért: az estét nem az érdemi kérdések latolgatása jellemezte - az oktatás és az egészség ügyére például a 90-ből mindösszesen 6 percet szántak, s akkor is maradtak a közhelyeknél és a már jól megismert érveiknél.

A vitát alapvetően a két oldal retorikája közti, inkább érzelmi alapú különbségekre való ráerősíteni igyekvés határozta meg: a néppárti kormányfő-jelölt - már-már xenofóbiába hajló stílusban - támadta a jelenlegi vezetés megengedő menekültpolitikáját, a miniszterelnök pedig fájdalmas arccal védekezett. Ugyanez volt a koreográfia a másik legmeghatározóbb téma esetében is: Rajoy durván bírálta, s többször hazugsággal vádolta Zapaterót annak sikertelen antiterrorista politikája miatt, a kormányfő pedig visszafogottan - de ügyesen - érvelt ellen.

A közvélemény tehát semmi újat nem tudott meg a két oldal programjáról; s a bizonytalankodók sem kaptak semmilyen kapaszkodót, de még annak a látszatát sem, hogy bármelyik fél is meg akarná őket győzni – bármiről is. Úgy tűnik, a televíziós vita „hagyományának” felelevenítésével a szocialisták mindössze egy jó pontot akartak szerezni a közvélemény és Európa szemében. A forma tehát már megvan a félszigeten is, reménykedjünk, hogy legközelebb már tartalommal is sikerül majd megtölteni.

Mint mindennek, azért ennek a vitának is lett nyertese: a megkérdezettek 46 százaléka ítélte meg úgy, hogy Zapatero kerekedett felül a vitában, s 42 százalék mondta ugyanezt Rajoy-ról. (Lanyhuló érdeklődéssel) várjuk a jövő hétfői visszavágót!

Írta: Borbély Judit

Március 4. - First Lady a partvonalra kerül?

Minden idők egyik legkiélezettebb küzdelme a Demokrata Párt elnökjelölti tisztségéért e hét keddjén véget érhet. A keddi jelölőgyűléseken (Ohio, Texas, Rhode Island és Vermont) államok szavazói járulnak az urnákhoz.

A Republikánusoknál a helyzet egyértelmű: John McCain az elnökjelölti poszt várományosa, és a négy említett államban is magabiztosan vezet.

A Demokrata Párt két jelöltje azonban különböző előjelekkel érkezik a sorsdöntő eseményre. Barack Obama, Illinois szenátora, tizenegy győzelemből álló sorozatot tudhat a háta mögött, így az államok tekintetében magabiztosan, 26-11 arányban vezet Hillary Clinton ellen. A kezdetben a küzdelem várható győztesének tekintett New York-i szenátor a versenyben maradásért küzd a március 4-i fordulóban.

A két jelentős népességgel rendelkező államban (Ohio és Texas) Clinton magabiztos fölényt tudhatott magáénak, de az idő előrehaladtával ez folyamatosan (el)olvadt, ami betudható ellenfele kivételes győzelmi sorozatának és a két államban az Illinois- i szenátor által elköltött óriási mértékű kampányösszegeknek (9,5 Millió $, Clinton 4,3M$-jával szemben). Obama fokozatosan szerzett népszerűséget a kezdetben Clinton bázisának tudott spanyolajkúak között, akik 8,5 Millióan képviseltetik magukat Texasban. Ezzel a fegyverténnyel pedig folytathatja Clinton szavazóbázisának meghódítását, amelyet már a megelőző jelölőgyűlések alkalmával megkezdett. Texasban a legtöbb közvéleménykutató Obama marginális győzelmét várja, míg Ohio-ban Clintonnak sikerült a kétszámjegyes vezetéséből várhatóan egy néhány százalékot megtartania.A két kis államot tekintve, Obama Vermontban, míg Clinton Rhode Islanden tűnik esélyesebbnek.

Clintonnak a „valódi” versenyben maradáshoz azonban fölényes győzelmekre lenne szüksége, amelyek kevéssé látszanak valószínűnek. Ezidáig úgy tűnt, ha Clintonnak nem sikerül mind a két államot hoznia (akár kis különbséggel), akkor vélhetően kiszáll a küzdelemből, azonban ma már a szenátorasszony tanácsadói egy esetleges „csak” Ohio-i győzelem esetén is indokoltnak tartanák a küzdelem folytatását. Ebben az esetben azonban a harc legalább az április 22.-ei Pennsylvania-i jelölésig (ott egyelore Clinton tűnik esélyesebbnek) eltart.

Írta: Frang Géza

Sokszereplős játszma

Múlt héten volt már róla szó, John McCain hogyan próbál beférkőzni a republikánus bázis kegyeibe – azóta azonban mondhatni „közbejött” egy s más, így mindenképpen megéri még egy cikk erejéig foglalkozni a fejleményekkel.

Történt ugyanis, hogy kipattant egy botrány a New York Times, majd később a Washington Post hasábjain, melyekben azzal vádolták meg McCaint, hogy túlságosan is szoros kapcsolatba került egy bizonyos Vicki Iseman nevű telekommunikációs lobbistával még a 2000-es elnöki kampánya idején.

Az ügynek számos homályos és ellentmondásos pontja, és mindenekelőtt két fő vonatkozása van. Az előbbiek lassan egy könyvet is kitöltenének, és számos hírportálon olvashatunk róluk, többek között itt, itt, itt, vagy itt. Fordítsuk tehát figyelmünket a két fő szálra, amelyet magában foglal a botrány: egyfelől a lehetséges házasságtörés vádjára, másfelől pedig a tisztességtelen lobbizás és a hatalommal való visszaélés problematikájára. Annak ellenére, hogy mintha inkább az elsővel foglalkozna az amerikai média, a másik is legalább akkora károkat okozhat(na) McCain kampányának, mint az első – ha nem nagyobbakat.

A házasságtörés vádja leginkább a már az előző cikkben említett szociális konzervatívok körében kelthet negatív hullámokat, ami a szenátor számára eleve érzékeny terület, hiszen a többi – a versenyből mára már jobbára kiesett – republikánus jelölthöz képest társadalmi kérdésekben sokkal centristább nézeteket képvisel, és nehéz meggyőznie ezeket a (többnyire mélyen vallásos) csoportokat „igazi” konzervativizmusáról. Ilyen körülmények között egy házasságtörési botrány gyakorlatilag a lehető legrosszabb, ami csak történhetett McCainnel.

Ezzel szemben a visszaélés vádja szélesebb körökben ronthatja esélyeit – McCainnek ugyanis már nem ez az első ilyen ügye, és különösen rosszul veszi ki magát annak fényében, hogy egész kampányát az őszinteség és a tisztesség jegyében folytatta (ennek egyik szimbóluma, hogy kampánybuszát is Straight Talk, azaz „Egyenes Beszéd” Expressznek keresztelte).

Mindazonáltal egyelőre úgy tűnik, a szenátornak nem kell komoly következményektől tartania – sőt. Stábja a lehetőségekhez mérten a legtöbbet hozta ki a kellemetlen ügyből, amikor a liberális média alaptalan mocskolódásának (smear campaign) titulálta azt – ezzel számos korábbi kritikusát is sikerült átmenetileg McCain oldalára állítani (így például többek között Rush Limbaugh-t is), és a republikánusok többé-kevésbé összezártak de facto jelöltjük mögött.

Ezzel szemben a demokraták oldalán gyakorlatilag minden van, csak összetartás nem… és ennek egyik (vagy inkább legfőbb) negatív hozadéka számukra, hogy kicsinyes harcaik közepette nem tudnak kellő figyelmet fordítani azokra a kérdésekre, amikre igazán kellene. Bármily hihetetlen ugyanis, a demokrata elnökjelöltek alig foglalkoztak a botránnyal – és talán itt üt vissza először komolyan a kampány során az a tény, hogy a demokraták még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy egymást szapulják, ahelyett, hogy ezt republikánus ellenfelükkel tennék.

Írta: Varga Andrea

A hét hírei

• Amerikában folytatódik az elnökválasztási kampány:

miközben a republikánus oldalon McCain a konzervatív szavazatokat probálja megszerezni,

demokrata oldalon továbbra is Obama vezet -- bár a küzdelem még távolrol sem dőlt el, Clinton egyre idegesebb.

• Az Europai Parlament jóváhagyta az EU reformszerződését...

...ami az ír szavazáson még elbukhat.

• Oroszországban Március 2-án választásokat rendeznek.

• Úgy tűnik Japán nem hoz létre szuverén vagyonalapot.

• Internetkábelek szakadtak el a Közel-Keleten.

Rejtélyes Internetkábel-szakadások a Közel-Keleten

Továbbra sem zárható ki, hogy szabotázs okozta azt az öt tengeralatti kábelszakadást a Közel-Keleten, amely napokra fennakadást okozott a térség országainak Internet-elérésében.

Január 30. és február 6. között a Közel-Keleten öt tengeralatti üvegszálas kábel is meghibásodott, ezzel több száz millió ember maradt Internet-elérés nélkül, egyes országokban csak napok múlva állt helyre a teljes Internet-szolgáltatás. A leginkább érintett államok közé tartozik Algéria, Egyiptom, Szaúd-Arábia, India és Pakisztán. Azokat a híreket, miszerint Iránban is elérhetetlenné vált az Internet, később cáfolták.

Az öt kábelszakadás közül kettő Alexandria partjainál történt, egy Katar partjainál, egy Omán és az Egyesült Arab Emirátusok között, az ötödik kábelszakadás tényét pedig végül cáfolták.

Az üvegszálas kábelek meghibásodásai mindennapos eseménynek számítanak, átlagosan háromnaponta fordul elő hasonló kábelszakadás. Az internet-szolgáltatók ilyenkor azonnal más útvonalakra terelik a net-forgalmat, illetve azonnal elindulnak a speciálisan kábelcserékre kialakított javítóhajók, amelyekből világszerte huszonöt is készenlétben áll. A Közel-Keleten azonban a gyors egymásutánban meghibásodó kábelek több találgatásra is alapot adtak, gyorsan terjedni kezdtek a különböző elméletek, melyek közül sok már az összeesküvés-elméletek határát súrolta.

Az ENSZ egyik szakosított szervének, az International Telecommunication Unionnak fejlesztési igazgatója, Sami al-Murshed a napokban azt nyilatkozta az AFP-nek, hogy a helyszínre érkező hajók, amelyek a javításokat végezték, megvizsgálták a meghibásodott kábelszakaszokat, és ezek alapján továbbra sem zárható ki annak a lehetősége, hogy szabotázs állhat a kábelszakadások hátterében. Hozzátette, hogy sokan kételkednek abban, hogy arra járó hajók horgonyai okozhatták esetleg a szakadásokat, mint azt korábban feltételezték, hiszen a kábelek nagy mélységekben fekszenek, távol a hajózási útvonalaktól.

Az Omán közeli kábelszakadás helyszíne közelében ugyan találtak egy közel hattonnás hajóhorgonyt, ez azonban önmagában nem bizonyíték semmire.

A kábelszakadások magyarázatára 3 elmélet is született a blogoszférában: az egyik az Al-Kaidának tulajdonítja a kábelek elvágását, amellyel azt a célt érhették volna el, hogy a térség országaiban megszüntetik az Internet-hozzáférést - ezzel is csökkentve a nyugati befolyást. A másik feltételezés szerint az akció Irán ellen irányult volna, és egy esetleges hadművelet előkészítő lépése lett volna vagy az iráni olajtőzsde elleni támadásnak lett volna része. A harmadik feltételezés számít a legelterjedtebbnek - és ez az, amelyik a mai napig is érvényes teóriának tűnik: eszerint az amerikai hadsereg lehallgató-berendezéseket helyezett el a kábeleken. Szóba került az USS Jimmy Carter nevű tengeralatjáró, amely alkalmas hasonló feladatok elvégzésére. Felmerült az a lehetőség, hogy a kábeleket két helyen vágták el, és miközben az egyik szakadást a szolgáltatók megtalálták és megkezdték a javítást, addig az amerikai tengeralattjáró az üzemen kívüli kábel bármely más pontján észrevétlenül helyezhetett el lehallgatóberendezéseket.

Bizonyítékot tehát egyik elmélet képviselői sem tudnak felmutatni, illetve abban sem tudnak megegyezni, hogy a jövőre nézve milyen hatása lehet ezeknek a megmagyarázhatatlannak tűnő kábelhibáknak. Egyesek szerint ez arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire komoly biztonsági hiányosságok vannak a neten, hiszen néhány kábel meghibásodása napokra elérhetetlenné teszi milliók számára a szolgáltatást - ők további szabotázsakciókat jósolnak. Mások ugyanakkor pont az ellenkezőjét valószínűsítik - miszerint épp hogy a jövőben könnyebben megoldják a szolgáltatók a hasonló problémákat, és a szolgáltatáskimaradások valószínűsége csökken.

Azok, akik azt remélték, hogy a javítóhajók által végzett helyszíni visgálatok egyértelmű válaszokat találnak majd, csalódniuk kellett, ezzel további találgatásoknak adva okot.

Írta: Galgócz Gábor

Vita a szuverén vagyonalapokról

Óvatosságra int Fukushiro Nukuga japán gazdasági miniszter, a szuverén vagyonalapokkal kapcsolatban. Állítása szerint alaposan meg kell fontolni az efféle alapok létrehozásáról szóló döntést, hiszen ezek nagyobb kockázattal járnak, mint az eddig elterjedt befeketetési formák. A nyilatkozat a Liberális Demokrata Párt kezdeményezésére reagált, amely egy panel létrehozását szorgalmazta az üggyel kapcsolatban.

A szuverén vagyonalap (angolul: sovereign wealth fund, SWF) egy olyan befektetési alap, amelyet egy „szuverén” állam hoz létre gazdasági, illetve politikai indíttatásból. Számuk az utóbbi néhány évben ugrott meg jelentősen, mert a korábbi megbízható, de alacsony kamatozású kincstárjegyek helyett más, magasabb hozamú befektetéseket tettek lehetővé. Az amerikai jelzáloghitel-válság kirobbanását követően például számos szuverén alap vásárolt részesedést nagyobb nyugati pénzintézetekben. Erre az egyik legjobb példa az Abu Dhabi Investment Authority (ADIA) befektetése az amerikai Citigroup-ban. Az ADIA a világ legnagyobb szuverén vagyonalapja, nagyjából 875 milliárd dollár tőkével rendelkezik.

Sokakban felmerült a gondolat, hogy a világ második legnagyobb valuta tartalékaival rendelkező Japánnak, a nemzetközi trendeket követve, szuverén vagyonalapot kellene létrehoznia. Japán több mint 880 milliárd dollár értékű valutával rendelkezik, aminek nagy részét amerikai kincstárjegybe fektették. A szuverén vagyonalapok jövedelmezőbbek, viszont a kockázatunk is nagyobb. Sokan, köztük Nukuga, viszont nem szeretne kockáztatni az állam pénzével. Szerinte ez inkább az olajban gazdag országok privilégiuma. Mivel Yasuo Fukuda miniszterelnök sem igazán pártolja a kezdeményezést, úgy tűnik Japán nem fogja követni ezt a pénzügyi trendet.

Írta: Diószegi Márton

Régi gondok új köntösben

Európa jelenlegi politikai vezetőinek immár régóta dédelgetett álma vált valóra 2007 decemberében, mikor is aláírásra került a Lisszaboni Szerződés, ismertebb nevén az Európai Unió reformszerződése. A dokumentum, mely a tagállamok sikeres ratifikációjának esetén 2009-től lép életbe, kihívásokkal teli küldetést visz véghez, pontot téve egy hosszú és fáradalmas folyamat végére, mely az Unió stabil jövőjét kívánja biztosítani. A szerződés számos területen korlátozni kívánja a nemzeti vétót, új elosztású szavazati rendszert vezet be a tagállamok között, új uniós posztokat jelöl ki számos, a közösséget érintő ügyekben, és végül, de nem utolsósorban átalakítaná a Bizottságot is.

Az alkotmánytervezet franciaországi és hollandiai elutasítása után tavaly vett új lendületet a reformfolyamat a német elnökség alatt, köszönhetően Angela Merkel ambiciózus fellépésének. A folyamat a Berlini Nyilatkozattal teljesedett ki, majd az Európai Tanács lisszaboni ülésén megegyezés született a reformszerződés végső formájáról, melyet a 27 állam kormányfője tavaly év decemberében írt alá.

A papírra vetett reformok sikere, melyek nagy része intézményi és döntéshozatali kérdésekkel foglalkozik, több tényezőn is múlik. Ha csak egyetlen tagállam is nemet mond a szerződésre, az nem lép életbe és az Unió felpezsdítésének huzavonája kezdődhet, ha nem is elölről, de a német elnökség tevékenységének kezdetétől biztosan.

Az Egyesült Királyság és Írország nem értenek egyet a szerződés által előirányzott minősített többségi szavazás bevezetésével a rendőrségi és igazságügyi szektor területén. A problémás tábort erősíti ezen kívül Lengyelország is, kifogásolva az alapjogok chartájának belefoglalását a szerződésbe. A britek, írek és lengyelek erős ellenkezésének köszönhetően az alapjogi charta nem is lesz a szerződés része. Tanulva a 2005-ös kudarcból, a dokumentum alkotmány helyett reformszerződés néven vonul be az európai történelembe, ezzel is csökkentve a félreértésre okot adó helyzeteket a kontinens nemzetei között.

Sokak számára megkönnyebbülésnek hat a tény, hogy idén februárban Franciaország nemzetgyűlése és szenátusa igennel felelt a szerződésre. A kritikus francia fél mellett Magyarország tavaly év végén, Szlovénia soros uniós elnökséghez méltóan példát mutatva januárban, Málta és Románia pedig a szlovénokat követve bólintott rá a reformokra. A többi tagállamban is a parlament fogja ratifikálni a szerződést, Írország kivételével, ahol az alkotmány népszavazást ír elő. Az ír népszavazás eredménye a közvélemény-kutatások szerint pozitívnak ígérkezik, bár mind a kormányzó pártok, mind pedig az ellenzék megosztottnak látszik a szerződés kérdésében._ A többi tagállam ratifikációja még nyitva áll, ebben az évben azonban minden tagállam felelőssége igennel felelni a reformszerződésre, ellenkező esetben ugyanis az Unió kénytelen lesz új intézményi reformok nélkül nekilátni mind a 2009-es Európai Parlamenti választások, mind pedig a tagjelölt országok befogadásának előkészítéséhez.

Írta: Pleier Alexandra

Írország lehetséges válasza a Reformszerződésre

Írország jelenleg az egyetlen olyan tagállam, ahol – az alkotmány értelmében kötelező – népszavazáson döntenek a Reformszerződés ratifikálásáról, így a polgárok közvetlenül vehetnek részt a ratifikációs folyamatban. Egy népszavazás eredménye több mindentől függ. Fontos tényezők lehetnek többek között a (1) korábbi referendumon való részvétel és annak eredménye, (2) az aktuális belpolitikai helyzet, (3) a nemzeti politikusok és a politikai élet megítélése, (4) a közös jövőhöz kapcsolódó elvárások, kilátások, illetve az, hogy (5) az állampolgárok mennyire értik meg és fogadják el az EU alapelveit és működését.

Ha a legutóbbi ír népszavazási mérleget nézzük, a kép nem túl bíztató; 2001-ben a választópolgárok alacsony részvétel mellett elutasították a Nizzai szerződést (a következő évben végül sikeresen elfogadták). A kockázatot tovább növeli a 2005 óta folyamatosan erősödő euro-szkepticizmus, mely főleg az Alkotmányos Szerződés holland és francia elutasításából fakad, melynek negatív eredményét nagy mértékben belpolitikai megosztottság és feszültség okozta. A belpolitikai helyzet jelenleg Írországban sem felhőtlen; míg a hatalmon lévő Ahern vezette kormánypárt nagyban támogatja a szerződés elfogadását, addig az ellenzék a „Nem” oldalt erősíti. A megosztottság mellett szintén figyelembe kell venni, hogy az elmúlt időszakban az ír politikusok népszerűsége csökkent és a politikai élet általános megítélése negatív irányba változott.

Az Eurobarometer adatai szerint az európai állampolgárok jelentős része nem érti az EU intézményeinek működését, az EU politikáját, a szerződéseket. Az írországi adatok pedig jóval elmaradnak az EU-átlagtól: a megkérdezettek alacsony hányada vallotta, hogy tisztában van az EU alapjaival. Abban azonban nagy az írek közti egyetértés, hogy az elmúlt évtizedekben bekövetkezett gazdasági és szociális fejlődést nagy mértékben köszönhetik az Európai Uniós tagságnak.

Az említett kételyek ellenére az ír miniszterelnök, Ahern folytatja kampányát Írország „Igen” válasza mellett. Ahern hangsúlyozza, hogy a szerződés elfogadása az ország számára hatékonyabb részvételt eredményezhet a közösség legújabb közös politikái terén, emellett erősíti és fellendíti a gazdaságot. Egy esetleges elutasítás azonban más tagállamokat is népszavazás kiírására ösztönözhet, illetve jelenleg is szkepticizmust megfogalmazó nemzeti parlamenteket győzhet meg a Reformszerződés elutasításáról. Valóban Írország kezében van Európa sorsa? Talán ez a feltételezés kissé túlzásnak mondható, a megkezdett Európai Uniós reformok életbe lépését azonban mindenképp lassítaná egy esetleges elutasítás.

Írta: Szabó Erika

„Türelmetlenül várjuk március 2-t"

Oroszországban egy március 2-án választásokat rendeznek – talán így lehetne a legpontosabban megfogalmazni, hogy mi fog történni. A hangsúly az utolsó szón van, hiszen egyfelől a megrendezettséget jelzi, másfelől az „ők” szerepét, a választópolgártól teljesen elkülönült szervező erőket. Az egyéntől nem várnak sokat, csak egy ikszet, és már azt is világossá tették, hogy milyen név mellé. A szakértők 75%-ra saccolják a lakosságnak azon részét, akiket egyáltalán nem érdekel a politika, és az sem, hogy ki lesz az elnök. Hogy honnan jön ki ez az arány? Ez Dmitrij Medvegyevnek, Putyin kiszemelt utódjának a népszerűségi indexe. Az érdektelenség jelenleg még türelmetlenséggel is párosul, mivel a játszmának tétje már nincs, esetleg annyi, hogy meg tudja-e verni Putyin 2004-es eredményét (71,3%).

A türelmetlenség kezelésének azonban vannak kreatív eszközei is. Például Szocsiban, a 2014-es téli olimpia jövőbeni helyszínén, az általános iskolákban a városi önkormányzat kezdeményezésére irodalmi pályázatot hirdettek meg „A családom elnököt választ” címmel. Az önkormányzathoz beérkező pályamunkák közül fogja a belső zsűri kiválasztani a legjobbat, előzetes információk szerint a legesélyesebb egy hetedikes kislány fogalmazása arról, hogy egy erdőben az állatok megválasztják „az erdő urát”.

A választási harc komolyságát fokozza, hogy Medvegyev, a putyini hagyományhoz hűen, nem kívánt részt venni tévés vitákon a többi három jelölttel. De kik is a jelöltek? Annyiban biztosak lehetünk, hogy az orosz demokrácia még nem ért el arra a szintre, amikor egy női vagy színes bőrű jelölt komolyabb eredményekre számíthatnak. A négy jelölt mindegyike középkorú férfi. Két veterán, akik a rendszerváltás utáni összes választáson részt vettek: Vlagyimir Zsirinovszkij, a (nevében) Liberál-Demokrata (de valójában nacionalista) Párt vezére, illetve Gennagyij Zjuganov, a Kommunista Párt vezetője mindketten 10-10%-os támogatottságot élveznek. Medvegyev, a Gazprom-topmenedzser és miniszterelnök-helyettes biztos befutóként vezeti a népszerűségi (vagy érdektelenségi?) listát. Az igazi kakukktojás a jelöltek között egy bizonyos Andrej Bogdanov, akinek a népszerűsége még az 1%-ot sem éri el, és az 50 ezer tagot számláló Demokrata Párt színeiben indult. A Párt arról híresült el, hogy küldöttgyűlését Brüsszelben, Belgiumban tartotta, és programpontjai közt szerepel Oroszország csatlakozása az Európai Unióhoz. Ezek után már csak hab a tortán, hogy Bogdanov az orosz szabadkőműves páholy nagymestere lett 2007 júniusától.

Mindezek fényében, Medvegyev esélyei kimagaslónak tűnnek, hogy már az első fordulóban megszerezze a szavazatok többségét. A nyugati demokráciák szemében is szimpatikus jelöltről még decemberben, Medvegyev utóddá való kinevezésekor nyilatkozta Condoleezza Rice: „nagyon intelligens ember, egy új generációt képvisel”. Így a valódi ellenzék, a nyugati sajtóban elvétve kétségbeesett hangú cikkeket publikáló Garri Kaszparov volt sakkvilágbajnok, vagy a volt miniszterelnök Mihail Kaszjanov, akinek elnökjelölti regisztrációját végül azzal az indokkal utasította el a választási bizottság, hogy a szükséges 2 millió támogató aláírás közül több ezer hamis volt. Közben a Time magazin az Év Emberének választotta Putyint (aki maga mögé utasította a versenyben a most már megosztott Nobel-díjjal jutalmazott Al Gore-t is), és Oroszország jelenlegi vezetéséről megszilárdulni látszik az autoriter, de a gazdasági tevékenységekhez megfelelő politikai stabilitást „szolgáltató” rezsim képe.

De milyen változást hoz majd Medvegyev megválasztása? Programadó beszédében a krasznojarszki szibériai gazdasági fórumon kitette a pontot az i-re, illetve négy pontot négy i-re. Beszédes című előadásában (amit magyarra legjobban „Növekedésmenedzsment”-ként lehetne lefordítani) Medvegyev négy i-betűs szó köré csoportosította programját: intézmények, infrastruktúra, innovációk és invesztíciók.

Tehát mind a nyugati, mind az orosz üzleti-politikai körök számára megnyugtatóan világossá tette, hogy a putyini „menedzser-elnök” szemléletét fogja továbbvinni. Oroszországban tehát jövő hétvégén választásokat rendeznek, az előzetes tervek alapján, kiszámítható környezetben. Türelmetlenül várjuk.

Írta: Szirkó András

Ki nevet a végén?

Hillary Clinton Demokrata elnökjelölt tizenegyedik előválasztási vereségét követően igencsak nagy volt a feszültség csütörtök este a Texas állambeli Austinban rendezett elnökjelölti vitán. A nemrég népszerűségi mélyrepülésbe kezdett Clintonnak a márciusi nagy megmérettetések előtt igencsak szüksége volt egy szimbolikus győzelemre. A reményeket azonban aligha sikerult beváltania. A kilencvenperces vita kiegyenlítettnek látszott egy-két jólismert jobb és balegyenessel mindkét fel részéről.

Míg a jólismert „policy témákat” (egészségügyi reform, gazdaság, bevándorlás, globalizáció) szokás szerint Clinton dominálta, Barack Obama ambiciozus de bevált nagy-politika ellenes szólamai emocianálisabb húrokat pengettek. Az összecsapás teátrális momentumát, amelyet az internetes és nyomtatott média rögtön fel is kapott, Clinton övön aluli ütése jelentette („a változast nem lehet csak úgy lemásolni”), mely Obama sokak által vitatott korábbi plagizálásaira utalt. Ezzel Clinton feleslegesen keltette a feszültséget és inkább rontott az egyébként kedélyes és korrekt vita hangvételén.

A New York-i Szenátor öngoljábol mindenképpen profitált az egy-egyben egyébként rendszerint gyengébb Obama. Lévén hogy a választók számára nehezen megkülönböztethető a két jelölt programja, a benyomás, az imázs és a média-hullámlovaglás még a szokásosnál is nagyobb súllyal esik latba a Demokrata előválasztásokon, mely még csak félidejénel tart. A 4049 delegáltbol csaknem 1500 helye meg kérdéses.

A következő nagy megmérettetésekre március 4-én kerül sor, többek között Texas államban, mely a harmadik legtöbb delegáltat küldi a nyár végi Demokrata Jelöltválasztási Konvencióra. A széljárat jelenleg nem kedvez Hillary Clintonnak, aki úgy a felmérések szerint, mint a garantált delegáltak számát tekinve kezd lemaradni Obama mellett. Kampánystratégai tanácstalanságától egyre hangosabb a média, mely az őt eddig töretlenül szponzoráló krőzusokat is kezdi aggasztani.

A látszat ellenére azonban a verseny kimenetele kiszámíthatatlan többek között a Demokraták delegált küldési szabályainak átláthatatlan bonyolultsága miatt. Obama jelenleg hajszállal vezet és egy hosszú februári sikerszériat tudhat maga mögött, de győzelmei többségét kisállamokban aratta, amelyek alig több, mint egy tucat delegálttal rendelkeznek (Hawaii, Maine, Washington DC, Utah). Sikerei noha erős pszichológiai hatással bírnak, messze nem nyomnak annyit a latban, mint a soron következő Ohio, Texas, Pennsylvania es Indiana államok, ahol jelenleg Clinton, ha nem is szamottevően, de egyelőre vezet. Az elhúzodó harc kifulladásig folytatódik, legalábbis amíg a jelöltek egyre soványodó kampánykasszája bírja.

Írta: Stumpf Anna

Obama mindent visz

A Hawaii-i elnökjelölő nagygyűlésen nem volt kétséges Barack Obama győzelme, Wisconsinban viszont a szavazás megkezdéséig is az a hír járta, hogy bár Hillary Clinton második helyen áll, egyre erősödik és akár meglepetést is okozhat. Ehhez képest ellenfele a szavazatok 58%-ával nyert, immár tizedszer sorozatban. Az eredmények tisztán mutatják, hogy Obama egyre nagyobb részét csippenti le a hagyományosan clintoni bázisnak: a fehér nők 50%-a, az idős szavazók 41%-a, a kékgalléros munkásoknak pedig 54%-a szavazott rá.

Egyfelől segíti, hogy Clinton és stábja az előző héten új irányt vett kampányával, azonban a „tettek a szavak helyett” jelszó nem érte el a várt eredményt, sőt csütörtök este a CNN által megrendezett demokrata vitán a közönség egyenesen kifütyülte Clintont, amikor ezt a szlogent használta. Clintonnak ugyan több tapasztalata van mégsem tudta támadásaival megakasztani Obama lendületét.

Obama Clinton kampánystábjának szerencsétlenkedésével egy időben egyre több szavazót vonz a táborába, és inspiráló beszédeivel olyan meghatározó személyiségeket is megnyert, mint Ted Kennedy masshachusettsi szenátor, John Kerry 2004-ben induló demokrata jelölt, vagy éppen Oprah Winfrey, aki főleg a nők körében segíthet növelni támogatottságát. A zeneiparban dolgozó támogatói egy beszédeiből összevágott zeneszámmal is kedveskedtek neki. Obamát azonban nemcsak hírességek egyre szélesebb tábora támogatja, a kampány során maga is körülrajongott sztárrá vált, akivel a média úgy tűnik sosem tud betelni.

További menetelésének zavartalanságát biztosíthatják azok a blogbejegyzések és fórum hozzászólások, amelyekben hívei a clintoni bázis tagjait csalogatják a másik táborba a következő fordulókra: a cél a párt egyesítése a republikánusi elnökjelöltséget biztosan elnyerő John McCain ellen. Az Obama mögött egyesülő Demokrata Pártot vizionálók számára éppen ezért jó hír, hogy Clinton nem kötelezte el magát a verseny folytatása mellett, abban az esetben, ha Texas és Ohio államban március 4-én nem nyerne.

Írta: Vass Eszter

Vajon megéri-e…?

…John McCainnek megpróbálni elnyerni a konzervatív republikánus bázis(ok) szavazatait? Az utóbbi hetekben számos hírforrás (így többek között a Fox News és a TIME magazin) foglalkozott legalább említés szintjén azzal, hogy McCain most megpróbálja, vagy legalábbis meg kellene, hogy próbálja megnyerni a maga számára a párt hagyományos bázisát. De vajon tényleg szüksége van erre, illetve ami talán még ennél is fontosabb, egyáltalán megéri-e neki?

Nyilvánvaló, hogy a republikánus elnökjelöltség gyakorlatilag már az övé. Mike Huckabee ugyan besöpörheti a szociális konzervatív mag szavazatait, de McCain már a jelöltséghez szükséges küldöttek több mint háromnegyedét megszerezte, így finoman fogalmazva is igencsak valószínűtlen, hogy „a Huck“ komoly veszélyt jelenthetne a szenátor számára.

Azáltal viszont, hogy megpróbál a konzervatívabb választópolgárok kedvére tenni, McCain nyilvánvalóan elriaszthatja a független szavazókat, márpedig a választásokat – csakúgy, mint az Egyesült Államok történetének szinte bármely választását – most is ők fogják eldönteni.

Nézzük csak meg McCain lehetséges demokrata ellenfeleit: sem Hillary Clintonról, sem pedig Barack Obamáról nem feltételezhető komolyan, hogy konzervatív szavazatokat vehetne el tőle.

Jobban belegondolva, McCainnek tulajdonképpen nincs vesztenivalója a konzervatív oldalon – ezek az emberek sohasem szavaznának helyette inkább a demokrata jelöltre. Természetesen az is lehet, hogy egyáltalán nem mennek el szavazni, de ne feledkezzünk meg arról az eshetőségről sem, hogy sokan élhetnek a demokrata jelölt ellenében a protest-szavazás eszközével. Másfelől viszont, ami szavazatotokat McCain megszerezhetne a szélen, többszörösen elveszítheti a függetlenek körében, akik így valószínűleg vagy otthon maradnak, vagy – a McCain számára legrosszabb forgatókönyv szerint – akár éppenséggel emiatt állnak át a demokrata jelölt oldalára (és ezzel még Rush Limbaugh is egyetért, ami persze nem túl hízelgő...)

Ezért aztán, McCain szenátor nem biztos, hogy bölcs taktikát követ, és minél tovább folytatja, annál rosszabb esélyekkel indulhat majd november negyedikén.

Írta: Varga Andrea

A hét hírei

• A héten Bush elnök a BBC-nek foglalta össze külpolitikai hagyatékát, miközben utódlásáért folytatódik a küzdelem: a republikánus oldalon McCain az egyértelmű befutó, a demokratáknal pedig Obama látszik erősödni.

• Sarkozy elnöki „szakítás” („rupture”) programja reformok tömegét indítványozza, amelyek kezdik felrázni egész Franciaországot.

• Olaszországban megbukott a Prodi-kormány, és könnyen lehet, hogy Berlusconi visszatér az áprilisi választásokat követően.

• Koszovó kikiáltotta függetlenségét, de biztonságát továbbra is nemzetközi erők garantálják.

• Újabb jelei vannak Japán és szomszédai közeledésének:

- a kínai ételmérgezési ügy kapcsán mindkét fél önmérsékletről tett tanúbizonyságot.

- Japánt és Dél-Koreát alagút kötné össze.

• Folytatódik a Chávez elnök és az Exxon közti pereskedés.

• Dél-Afrikában tovább küzd egymással Thabo Mbeki elnök és Jacob Zuma, az ANC új vezetője.
  

Sarkozy reformjai

Monsieur Sarkozyt nem véletlenül hívják hiperelnöknek. Mindenhol ott van, a gazdasági, politikai, közéleti lapok címoldalán, a hírekben, a közbeszédben, a mindennapi életben. Lendületének megfelelően, a 2007-es elnökválasztáson sikerre vitt programja sem szűkölködik ambiciózus tervekben, javaslatokban. A „szakítás” („rupture”) jelzővel fémjelzett program reformok tömegét indítványozza elő, melyek átfogják a szociális rendszert, a felsőoktatást, a bevándorláspolitikát, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

A kiterjedt szociális háló és állami szektor hatalmas terheket ró az államháztartásra – a kiadások mintegy 75%-át adja. Ezen a ponton már régóta esedékes volt egy gyökeres átalakítás, szemléletváltás. Annál is inkább, mivel az Európai Bizottság 2010-re előirányzott deficitcsökkentési programjának megfelelően komoly feladatok hárulnak Franciaországra.

Sarkozy jelmondata itt mindennél jobban érvényre kerül: „többet dolgozni, többet keresni”. Jelenleg a törvényben megfogalmazott, 35 órás munkahét a legalacsonyabb egész Európában. Ennek lassító hatása van a gazdaságra, mivel az emberek nem keresnek eleget, vásárlóerejük alacsony. Sarkozy nem növelné a kötelező munkaórák számát, de a pluszórákat 25%-os bérnöveléssel honorálja, mely mentes az adóktól és a járulékoktól.

Kézenfekvő a kiterjedt állami szektor karcsúsítása- főleg az állami vasút (SNCF), városi közlekedés (RATP) dolgozóinak privilégiumait készülnek megnyirbálni. (Ezen csoportok, bár erős szakszervezeti mozgalommal bírnak, tényleges létszámukban elenyészők a jóléti állam előnyeit élvező nagyobb csoportokkal szemben - például a nyugdíjasok, akik a szavazók mintegy harmadát adják.) Jelenleg közlekedésben dolgozóknak a többi munkavállalóval szemben nem 40, hanem 37.5 évig kell nyugdíjjárulékot fizetniük, a szintén kiváltságokkal rendelkező állami nyugdíjpénztárba. (A vasutasok már 50 évesen nyugdíjba mehetnek, 25 év munkaviszony után.) Ez a rendszer évi 5 milliárd eurójába kerül az államnak.

Sarkozy programjának másik prioritása a felsőoktatás és a kutatás modernizálása. Ezen a téren is már régóta esedékesek a változtatások. A fő gond a sok egyetemista (nyílt belépés az egyetemekre érettségi után) egy olyan képzési rendszerben, mely nincs hozzáigazítva a piac igényeihez, továbbá az egyetemek túlságosan szűk mozgástere az oktatási minisztérium mindenhatóságával szemben- jelenleg itt dőlnek el a gazdasági és szakmai kérdések is, majd a döntést delegálják az egyetemekhez.

Sarkozy ezzel szemben a 2007 augusztusában (még a tanévkezdés előtt) elfogadott törvényben nagyobb autonómiát ad az egyetemeknek szakmai téren, növeli a költségvetésüket. A legtöbb kritika a szelekciós rendszer bevezetését éri: a masterképzésben részt venni szándékozóknak a bachelor diploma megszerzése után felvételi vizsgát kéne tenniük, hogy folytathassák tanulmányaikat. Ez többek szerint megfosztaná a közepes tanulókat (akik később kiváló eredményeket is elérhetnek az őket érdeklő területen) a felsőfokú diploma megszerzésének lehetőségétől. További kifogás a reformmal kapcsolatban, hogy a magántőke az egyetemeket egymás konkurenseivé változtatná, profitorientált piaci mechanizmusok vennék át az irányítást az oktatási rendszerben, melynek elsősorban szociális alapokon (mindenekelőtt az esélyegyenlőségen) kéne nyugodnia.

A régi francia hagyományokat követő, 2007 őszi kiterjedt sztrájksorozat, melyben részt vettek az SNCF, RATP dolgozói, a repülőtéri alkalmazottak, a diákok, a közszféra alkalmazottai (tanárok, bírók) sem rettentette el a reformoktól a köztársasági elnököt: "Franciaországnak reformokra van szüksége, hogy szembenézzen a világ kihívásaival. Túl régóta halogatjuk ezeket az intézkedéseket.” A közvéleménykutatások szerint a társadalom többsége nem ért egyet a munkabeszüntetéssel, főleg ami a közlekedési alkalmazottakat illeti- ez a tény tovább erősítheti köztársasági elnök magabiztosságát a sztrájkolókkal szemben.

A bevándorláspolitika az, ami a leginkább számot tart külföldi érdeklődésre. Volt belügyminiszterként a kérdést jól ismerő Sarkozy nem hagyott kétséget a jövőben követendő irányvonalat illetően. Keményen fellép az illegális bevándorlás ellen, megnehezíti a családegyesítésen alapuló bevándorlást, meg kívánja válogatni a Franciaországba betelepülni vágyókat: egyfajta brain-drain-t alkalmazva, a képzett szakemberek, felsőoktatásban részt venni kívánók számára megkönnyíti a betelepülést, integrációjukat a társadalomba.

Ugyanakkor, szakítva az évszázados francia hagyománnyal, mely szerint a szekularizáció, az állam és az egyház szétválasztása az egyik alapelve a köztársaságnak, bele kíván szólni a vallási közösségek életébe. A második legnagyobb vallási közösséggel, a muszlimokkal való párbeszédet komolyan veszi, szorgalmazza integrációjukat a francia társadalomba, ezzel egyfajta francia karaktert akar adni a vallásnak. Állami támogatást kíván juttatni a közösségek szervezésére, hogy azok ezáltal is kevésbé függjenek idegen országoktól.

Kérdés az, hogy a kezdeti lendület kitart-e a reformok végrehajtásához szükséges ideig, vagy megtorpan a társadalmi ellenállás miatt. Az őszi események fokozatos elcsendesülése reményt adhat jövőre nézve, hiszen amiben a franciák elsöprő többsége egyet értett a választásokkor az az volt, hogy Franciaországnak változásra van szüksége.

Bush interjú a BBC-n

A BBC riporterének, Matt Freinek George W. Bush amerikai elnök a napokban egy 15 perces interjút adott. Az alábbiakban ebből idézünk:

Az afrikai látogatásáról:

"Azért megyek, mert szükség van rám."

"Kötelességünk segíteni azoknak, akik szenvednek."

Arra a kérdésre válaszolva, hogy miért nem küldenek katonai csapatokat Darfurba, a világ másik részeibe pedig igen:

"Azt hiszem sok mindenki aggódna egy újabb muszlim országba történő amerikai beavatkozás miatt."

"Én igazából figyelek az emberek véleményére."

Spielberg Olimpiából való kiszállásával kapcsolatban:

"Én megyek az Olimpiára. Úgy gondolom az Olimpia egy sportesemény, ugyanakkor különbözik a helyzetem Spielbergétől: Nekem lesz esélyem beszélni Hu Jintao elnökkel, és emlékeztethetem, hogy többet is tehet a darfuri szenvedés enyhítéséért."

"Nem fogom az Olimpiát a véleményem kinyilvánítására használni."

A kínai kormány kijelentésére reagálva, mely szerint Amerika a hidegháborús gondolkodás csapdájába esik:

"Amerika csapdába esett abban az értelemben, hogy az emberi élet és méltóság tiszteletével azonosítják, de ez nem csapda, hanem meggyőződés."

"Az a helyzet, hogy azt gondolom, ideológiai harcban állunk."

Clinton volt elnök nemrég azt mondta, hogy annak idején Ruandában tehetett volna többet, ugyanez megtörténhet Darfurral?

"Nem hiszem."

"Bízom a döntéseimben."

A hagyatékról - Bush=Irak?

"Azt hiszem, ahogy a történelem előrehalad lesz majd egy kicsit objektívebb vélemény is mindarról, amit ez a kormány elért."

"Elégedett vagyok Irakkal."

"Hiszem, hogy ha Amerika nem lesz izolacionista és nem engedi a terroristéknak, hogy átvegyék az irányítást, Irak sikeres lesz."

Néhány parancsnok nagyobb haderő bevetését javasolta annak idején.

"A parancsnokaim ezt nem mondták nekem elég korán, azt mondták elég csapatunk van kint."

"Elégedett vagyok azzal, ami most történik."

"Folynak az egyeztetések, a törvényhozói hatalom működni kezdett, ami jó hír."

Mondhatja-e Elnök Úr teljes őszinteséggel, hogy Amerika ma is erkölcsileg követendő példát mutat?

"Teljes mértékben."

"Meg fogunk kérni néhány nemzetet néhány nehéz dologra."

"A történelem ítélkezik."

Az teljes interjú megtekinthető a BBC honlapján.

Alagút Japán és Dél-Korea között

Szimbolikus alagút köthetné össze a két korábbi ellenséget néhány japán politikus szerint. A terv enyhén szólva ambiciózus, hiszen az alagút hossza több mint kétszerese lenne a Franciaországot és Angliát összekötő Csalagútnak.

Az elképzelés szerint vasúti alagút kötné össze a japán Karatsu-t a Dél-Koreában fekvő Pusan-nal. A táv 128 km, ami nem csak Japánt és Dél-Koreát kötné össze: lehetővé tenne egy London-Tokyo vasútvonalat a jövőben. Ez persze inkább csak álmodozásnak tűnik, hiszen a közel 10 ezer kilométeres táv nagy részén nem járnak a japán Shinkansen-hez hasonló szupergyors vonatok.

Az ötletgazdák szerint e mérnöki csoda megépítése nagy mértkében elősegítené a két ország közeledését, amely Koidzumi Dzsunicsiró japán miniszterelnök 2006-os távozása óta előtérbe került.

Az ellenséges viszony Japán imperialista múltjára nyúlik vissza. Koidzumi aki 2001-től 2006-ig volt Japán miniszterelnöke a nemzetközi nyomás ellenére minden évben meglátogatta a Yasukuni emlékművet. Yasukuni néhány elítélt háborús bűnösnek is az emlékhelyéül szolgál, ami a térség népei számára a japán imperializmus dicsőítésével egyenlő. Az emlékmű látogatása a kínai valamint a koreai felek számára elfogadhatatlan volt. Kínában Japán ellenes tüntetéseket rendeztek és a két ország több éven át nem fogadta egymás vezetőit. Koidzumi utódja Shinzo Abe szintén meglátogatta az emlékművet, de ezt csupán miniszterelnöksége első évében tette. A rákövetkező évben távol maradt az ominózus emlékhelytől, majd Yasuo Fukuda miniszterelnöksége alatt jött a fordulat. Ő már kifejezetten ellenzi a Yasukuni emlékmű hivatalos látogatásait. Ez megváltoztatta a Japán ellenes hangulatot a régióban. Ráadásul Dél-Korea új elnöke Oszakában született, ami szintén a közeledéshez vezethet. Nem véletlen tehát, hogy a vasúti alagút ötlete, amelyet egyébként "peace tunnel"-ként emlegetnek, most született meg.

Obama lendületben

A republikánusoknál eldölt a verseny: a jelölt McCain lesz. A demokrata oldalon viszont folytatódik a küzdelem Clinton és Obama között.

A következő megmérettetésekre Hawaii-on és Wisconsinban kerül sor. Obama mindkét helyen vezet, de Clintonnak még lehet esélye forditani. Viszont úgy tűnik Clinton most inkább Texasra és Ohióra koncentrál, ahol március 4.-én szavaznak. Ezekből az államokból több delegáltat lehet szerezni és Clinton itt erősebbnek tűnik.

A két jelölt közben egyre agresszívabb hangnemet üt meg kampányában. Clinton azzal támadja versenytársát, hogy kerüli a nyílt vitát, Obama pedig Hillary szavahihetőségét kérdőjelezi meg a NAFTA-val kapcsolatban.

A versenyt ugyan nem dönti el, de mindenképp új lendületet jelent majd az egyik jelöltnek John Edwards támogatása, aminek bejelentésére valószínüleg rövidesen sor kerül. Edwards csütörtökön Clintonnal találkozott, hétfőre Obamaval volt megbeszélve egyeztetés, de ezt végül elnapolták.

A republikánusoknál McCain tuti befutó, de még messze nem jelölt. Huckabee és Ron Paul még nem szállt ki a versenyből hivatalosan, ami nem kevés feszültséget okoz a párton belül.

Független Koszovó nemzetközi felügyelettel

Koszovó várhatóan február 17.-én kikálltja függetlenségét, de ezzel a nemzetközi jelenlét nem szűnik meg az országban: az állam függetlenségét nemzetközi erők garantálják majd. Ezek közül a két legfontosabb lesz a politikai ügyekkel foglalkozó Nemzetközi Képviselői Iroda (ICO), és a biztonságért felelős rendőri misszió.

Az ICO komoly politikai jogosultságokkal fog rendelkezni: feladata lesz a tartomány függetlenedésére kidolgozott Ahtisaari-terv megvalósításának felügyelete, és jogában áll majd az azt megsértő törvények eltörlése, illetve hivatalnokok elbocsátása is. Emellett az ICO jóváhagyása kell majd a Központi Bank és a Vámhatóság elnökének kinevezéséhez. Ugyan az ICO költségvetésének jelentős részét az EU állja, a testület nem tekinthető uniós intézménynek: vezetőjének kinevezéséhez az Egyesült Államok és Oroszország jóváhagyása is szükséges volt, alelnöke pedig az Egyesült Államokból érkezik.

Ezzel szemben teljes egészében az EU irányítása alá tartozik majd az unió Közös Kül- és Biztonságpolitikájának (CFSP) keretében kiküldött rendőri misszió, amelynek 1200 helyi és 2200 nemzetközi munkatársa garantálja majd új állam stabilitását -- a tervek szerint.

Az uniós misszió azonban bizonytalan alapokon kezdheti meg munkáját. Egyrészt Kostunica szerb miniszterelnök illegálisnak tartja az EU jelenlétét és szankciókat helyezett kilátásba; másrészt pedig Oroszország reakciója is kérdéses: Moszkva mindeddig megakadályozta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozzon Koszovó függetlenségéről. Így az 1999-ben létrehozott ENSZ misszió, az UNMIK is Koszovóban marad.